A tartományi kormány megalakulása minden bizonnyal az elmúlt hét legkiemelkedőbb politikai eseményének számított volna Vajdaságban, ha nem időzíti éppen a kormánynak bizalmat adó parlamenti ülés előestéjére a vajdasági hatásköri törvénnyel kapcsolatos negatív döntését a Szerbiai Alkotmánybíróság. Az említett jogszabály 22 rendelkezését nyilvánították alkotmányellenesnek, többek között Újvidék fővárosi státusát, Bácska, Bánát és Szerémség említését is az alkotmánnyal ütközőnek tekintették, s számos támogatási lehetőség nyújtásától fosztották meg a tartományi kormányt. A vajdasági vezetőség, e megrázó hír ellenére, szerdán mégis összeállt és bizalmat kapott. Az alkotmánybíróság döntése sokak szerint kapcsolatban áll a köztársasági szintű politikai változásokkal is. A leendő köztársasági kormány felállása már ismeretes, igaz, a szocialisták kormányfőjelöltje hétfőn még egyeztetni kíván Szabadkán a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőivel. A mögöttünk álló hetet meghatározó politikai események kommentálására Pásztor Istvánt, a Tartományi Képviselőház elnökét és a VMSZ vezetőjét kértük fel.
Mekkora visszalépést jelent a vajdasági hatáskörökért folytatott politikai harc terén az ezeket szabályozó törvénnyel kapcsolatos kedvezőtlen alkotmánybírósági döntés?
– Nemcsak a vajdaságiak számára nagy csapás ez, hanem az egész ország számára is. Arra kell ugyanis rádöbbennünk, hogy egy hatalmas pofont kaptak azok a folyamatok, melyeknek a megvalósulásában az elmúlt egy évtizedben reménykedtünk: konkrétan a decentralizációban, a döntéshozás alacsonyabb szintekre történő lehozásában, a pénzek visszajuttatásában oda, ahol azokat megtermelték, az igazságosság elvében. Nem csupán a statútum vagy a hatáskörök tekintetében számít e döntés erőteljes jelzésnek. Meggyőződésem, hogy nem a véletlen műve az időzítés, s hogy legalább akkora súlyt nyomtak a latba a politikai érvek, mint a jogi érvek. Egy keserű tapasztalat mindez, mely ugyanakkor kódolja azt a politikai konfliktust is, amelyik latens állapotban az elmúlt tíz évben is jelen volt, s most, biztos vagyok benne, hogy a felszínre fog kerülni. Mindez meghatározza majd a közbeszéd témáját, ami pedig a központnak és az autonómiának a viszonya, az autonómia kérdésének a kezelése lesz.
Létezik-e megoldás?
– Azt gondolom, ahol csak lehet, ott vissza kell menni a történet kezdetéhez, s újra el kell kezdeni azzal foglalkozni. Nem tudom elképzelni, hogy megmaradjon egy olyan alkotmánybírósági ítélet, amely szerint nincs jogunk a mezőgazdaság ügyével vagy térségfejlesztéssel, erdőgazdálkodással foglalkozni, amelyik szerint nincs jogunk támogatásokat adni családoknak, amennyiben gyereket vállalnak, vagy nincs jogunk úgy gondolni, hogy Bácska, Bánát és Szerémség Vajdaságnak az alkotó részei, s Újvidék annak a fővárosa. Leírhatják ezt akár ezerszer is, épeszű ember akkor sem lesz képes ilyesmit elfogadni.
Bojan Pajtić már kilátásba helyezett néhány olyan megoldást, amellyel áthidalhatóak lennének a bíróság kifogásai, például a brüsszeli iroda „átkeresztelését”, mely részlegként tovább működhetne.
– Én is azt gondolom, hogy a megoldásokat meg lehet és meg kell találni. Az igazi probléma abban van, hogy ahelyett, hogy előrehaladnánk és más problémákat oldanánk meg, vissza kell lépnünk és a már megoldott gondokat kell újra megoldogatnunk. Meggyőződésem, hogy ezeknek a kérdéseknek a java része jogilag kezelhető, a baj az, hogy ez rengeteg energiát igényel. Még nagyobb baj, hogy a parlamenti ülésen egyesek rítustáncot jártak annak örömére, ami velünk történik. Azt gondolom, tragikus, hogy a vajdasági parlamentben olyan képviselők ülnek, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal a gyönyörűségtől annak tudatában, hogy milyen döntést hozott az alkotmánybíróság. Normálisnak találom, hogy a kormányfő vagy jómagam abban bizakodunk, hogy megtaláljuk majd a megoldást a problémákra.
Hogyan hatnak majd ki a történtek a kormány munkájára?
– Visszafogják majd annak lendületét, mert most ezzel a témával is foglalkoznia kell, mégpedig elég gyorsan. Az alkotmánybíróság négy évig kotlott ezeken a dolgokon, s éppen akkorra hozott döntését, amikor a kormány megalakult, ezekhez a döntésekhez azonban határidőt is szab majd, amelyeket be kell tartani, így a kormánynak nem lesz sok ideje gondolkodni.
Az újvidéki Jogi Karon lezajlott felvételi vizsga körüli botrány témája kissé a háttérbe szorult az alkotmánybírósági döntést követően. Milyen megoldása lehet ennek az ügynek?
– A megoldást az jelentheti, ha az érintett felvételizők számára szavatolják a pótfelvételi lehetőségét, s amennyiben teljesítik azokat a tudásbeli szinteket, amelyek szükségesek a beiratkozáshoz, akkor ennek megfelelő besorolásra legyenek jogosultak. Ez a megoldása a szóban forgó egyedi esetnek. Ezen túlmenően pedig tiszta vizet kell majd önteni a pohárba, s világos játékszabályokat kell meghatározni nemcsak a Jogi Kar, hanem az Újvidéki Egyetem összes karának a vonatkozásában is. Nem számít kegynek az, ha valaki számára lehetővé teszik, hogy abból felvételizzen, amit készített. Az olyan meséket, hogy ez a kar autonómiájába való beavatkozásnak számít, a tehetetlenség és a dölyfösség netovábbjának tartom.
Az alkotmánybíróság döntése, a Jogi Karon történtek is a politikai változásokkal párhuzamosan mentek végbe. Új államfője van az országnak, s világos, hogy a kormány összetétele is megváltozik. Nem tűnik úgy, mintha e változások tükrében máris folyamatosan veszítenénk el korábban megszerzett jogainkat?
– Valóban lehetséges egy ilyen olvasata a történetnek, mert a felsorolt esetek egybeestek, s az egybeesések általában nem véletlenszerűek. Az alkotmánybírósági beadványt a Szerbiai Demokrata Párt köré csoportosulók köre kezelte, s azok az érvek érvényesültek, amelyek ebben az indítványban erőteljesen jelen voltak. Nem tudom a jelen pillanatban megmondani, hogy ennek mennyire van köze a kormányalakításhoz, el tudom viszont képzelni, hogy az alkotmánybíróságnak van egy – akár tudatalatti – bizonyítókényszere, igénye a jövőbeli kormány, a kirajzolódó parlamenti többség irányában. A dolog furcsasága az, hogy a döntést, elsöprő véleménytöbbséggel, az az alkotmánybíróság hozta meg, amely tagjainak a megválasztásában az előző parlamenti többségnek, tehát a Demokrata Párt körének volt meghatározó súlya. A Jogi Kar esetében is nagyon furcsa az, hogy tizenegy év egyértelmű szabályalkalmazása után most mégis így alakult a helyzet, annál is inkább, mert a jelenlegi dékán tavaly is dékán volt, s akkor még a régi szabályok szerint működött a felvételi. Eléggé értetlenül állok a történtek fölött, a logikai magyarázatot nem nagyon találom.
A választásokat követően önkormányzati szinten több helyen is igyekeznek a VMSZ helyi politikusai a pártvezetés által elfogadottnak tekintett módtól eltérően cselekedni, más koalíciókat kialakítani. Mit tesz a párt ezekben az esetekben, mi számít elsődlegesnek: engedni a helyi politikusokat dönteni vagy a párt céljait szem előtt tartva nyomást gyakorolni?
– Nálunk ez úgy működik, hogy a választások után a stratégiailag fontos ügyek vonatkozásában a párt elnöksége döntéseket hoz. A párt nem egy korlátlan szabadságot feltételező intézmény, hanem egy olyan szervezet, melyben azt követően, hogy végigbeszélik az emberek a különböző lehetőségeket és döntést hoznak, ezek a döntések mindenkire érvényesek is lesznek. Persze, mindig azt szokták nekem mondani, hogy ez vagy az a helyzet specifikus. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közösen elfogadott szabályok ott nem kell, hogy érvényesek legyenek. Mást nem lehet tenni, mint folyamatosan menni, érvelni, beszélgetni ott, ahol köreinkben feszültség tapasztalható. A koalíciós politika rengeteg meggyőzést, munkát feltételez, s a történet végkicsengése általában az: túl sokat engedtünk. Ezt mondja viszont a másik fél is, s tény, hogy ez a koalíciós politizálás egyik, úgymond, hátulütője.
