Az Ulmba érkező vajdasági gyerekek egy csoportja Gunter Czisch, Ulm polgármestere, Egeresi Sándor és Pásztor István társaságában (Fotó: Varjú Márta)
Az ulmi Duna-fesztivál (Donau Fest 2012) idején Pásztor István, a tartományi képviselőház elnöke, a vajdasági küldöttség vezetője, az Erdélyi Világszövetség Németországi Csoportjának meghívására július 7-én, szombaton délután Stuttgartban a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében tartott előadást, a népes, helybeli, ott élő magyarok felkérésére.
Kemény József, a Csökörcsök tánccsoport vezetője üdvözli a népes közönséget
Derűlátó, közösségmegtartásra serkentő, közvetlen hangú és optimista kicsengésű szavaival egészen fellelkesítette a közönséget. Sokan nyíltan megmondták, hogy nem erre számítottak, mert akik hozzájuk eljönnek, rendre mindannyian panaszkodnak, búslakodnak, ezúttal viszont arra kaphattak választ, hogy önszerveződéssel legyőzhető a csüggedés, a kilátástalanság, a többszörösen kisebbségi helyzetből eredő hátrány. A 90 évvel ezelőtti trianoni történések meghatározták az egész magyarság sorsát. Ezt mindannyian átéltük, s érezzük még ma is, függetlenül attól, hogy hol élünk. Csakhamar felmerült a dilemma, hogy miként lehet leküzdeni a félelmet, s hogyan próbáljon a határon túl rekedt magyar közösség megkapaszkodni, érvényesíteni az érdekeit. Kétféle megoldás kínálkozott, oly módon érvényesíteni az érdeket, hogy beolvadva a többségi pártba, s azon belül esetleg frakcióként létezni vagy önálló, magyar pártként megmaradni. Nálunk egyértelműen megfogalmazódott a válasz, a nemzeti alapú pártszerveződés az egyetlen módja a fennmaradásnak és a megmaradásnak.
A stuttgarti magyarok esetében is az tapasztalható, hogy az értékeiket csak úgy tudják fenntartani és tovább vinni, ha ők maguk irányítják a saját sorsukat. Hogy ez ott náluk miként történik, erről Tamás Péter, a stuttgarti erdélyi világszövetség elnöke szólt:
– Az Erdélyből ide települt magyarok képezik a magvát a szervezetünknek, de az a célunk, hogy a Kárpát-medencei magyarokat próbáljuk magunk köré csábítani. A szervezet 1987 óta tevékenykedik Stuttgartban majd 2003-ban volt egy nemzedékváltás, azóta a fiatalabbak próbálják pezsgőbbé tenni az életünket. Összesen 70 tagot számlálunk, de óriási a címlistánk, ismeretségi körünk, sokan megfordulnak itt nálunk. Az említett váltás óta három alappillérre támaszkodunk: a politikai érdekképviselet, a szociális támogatás és a kulturális tevékenység. A politikai tevékenységet jóformán amatőr szinten űzzük. Némi támaszt jelent számunkra a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége, ahol én alelnök voltam. Ez a nagy társulás összefogja a németországi magyarokat. Csak itt Stuttgartban vagy tízezren élünk, nem magyarországi magyarok, hanem magyar ajkú kivándorolt magyarok. Egyébként Baden Württemberg tartományban hatvanezres lélekszámú magyar közösség él. A szociális tevékenységünk abban merül ki, hogy az otthon maradottakat anyagilag támogatjuk. Erdélyi intézményeket, iskolákat, és személyeket is, ha a szükség úgy hozza, különböző juttatásban részesítünk. Hogy ki a rászoruló, ez ajánlás, felkérés vagy a mi felmérésünk alapján dől el. A kulturális műsorszervezési része a tevékenységünknek talán a legfelemelőbb. Működik a szervezetünkön belül a Csökörcsök nevű tánccsoport, amatőr színjátszó csapatunk van és művészeket, politikusokat hívunk meg vendégként, hogy eleget tudjunk tenni a nagy-nagy érdeklődésnek – mondta az elnök.
Valóban vitathatatlan a közönség nagy-nagy befogadó képessége, hiszen Pásztor István előadására több mint százan voltak kíváncsiak, s akadtak az érdeklődők között olyanok is, aki innen tőlünk, a Vajdaságból vándoroltak ki Németországba, a hatvanas, hetvenes években. A rendezvényekről levélben értesítik az érdeklődőket vagy kitűzik az épület falára a meghívót, esetleg a stuttgarti katolikus és protestáns gyülekezetben meghirdetik az eseményt. Az intézet épületében működő klubhelyiségben minden péntek este 8-tól éjfélig összejövetelt, táncházat vagy egyéb szórakoztató jellegű találkozót tartanak, ahova annyi stuttgarti és környékbeli magyar érkezik, hogy sokan be se férnek, hanem az utcán kis csapatokban beszélgetnek, örülnek a találkozás lehetőségének. Mint ahogy ez ottjártunkkor is történt. A szombati társas estet megelőző napon a helybeli színjátszók bemutató előadást tartottak, amelyre 130-an voltak kíváncsiak, Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című darabját mutatták be Tamás Péter rendezésében.
– Szinte mindenre befogadóak az itt élő magyarok, színházi előadástól koncertekig, a különböző találkozókon és politikai előadásokon át, a táncos rendezvényig, de persze mindig a legnépszerűbb a bál, amit nem itt szoktunk megrendezni, hanem valahol étteremben. Ezen akár ezer résztvevő is van. Az amatőr színjátszó csoportunknak van Vajdaságból elszármazott színész -rendezője, Árok Ferenc, aki egykor a szabadkai színházban dolgozott. Az utóbbi időben már ritkábban szokott megfordulni nálunk – meséli Tamás Péter.
A rendezvényen meglepetésként fellépett a Csökörcsök tánccsoport, az eredeti népviseletbe öltözött ifjú táncosok elkápráztatták a közönséget. A csoport irányítója, koreográfusa, oktatója és egyben művészeti vezetője a Hertelendifalváról Németországba kitelepült Kemény József, aki elárulta, hogy e furcsa nevet ő találta, s így ő lett a keresztapja a tánccsoportnak:
– A Csökörcsök a legkeletebbre elhelyezkedő, a Dnyeszter partján lévő magyar falu neve, amely az 1700-as években alakult. Egy könyvben olvastam róla, amelyben az is kiderült, hogy ott a Dnyeszter partján, abban a faluban, igenis magyarul beszélnek, s igyekeznek megtartani az ott élők az identitásukat. Amikor a piros csizmás tánckultúráról, ahogy én azt a táncot nevezem, áttértünk az eredeti archaikus néptáncra, akkor vált időszerűvé, hogy adjunk nevet a csoportunknak. Én javasoltam, hogy legyen Csökörcsök. Azzal indokoltam, hogy mi nagyon messze vagyunk, mint ahogy a legkeletebbre élő magyarok is, a tömb magyarságtól. Hiszen innen Stuttgarttól Budapest 900, az én szülőfalum, Hertelindifalva pedig 1450 kilométerre van. Hála istennek azóta már van utánpótlás is a tánccsoportban. Három család gyerekei alkotják a magvát az együttesünknek, s most már inkább ők ropják a táncot, jobbak is gyorsabban is és szebbek is mint mi voltunk. De amikor a magyar bálra készülünk 10-11 párral tudunk fellépni, akkor a szabadkai Juhász zenekart szoktuk meghívni vendégségbe.
Otthonról hozta a tánctudását?
– Nem. Mert amikor én még otthon voltam, akkor csak a félig-meddig revütáncnak nevezhető piros csizmás táncmódi járta. Itt Németországban kezdtem el foglalkozni a néptánccal, betanult táncos vagyok. A feleségem szülei vendégmunkások voltak Stuttgartban, ő hazajárt a szülőfalunkba, s hozta haza, s szerettette meg velem a 15 éves korában tanult néptáncot. Jómagam 1987-ben kerültem ki, és itt komolyabban foglalkoztunk már a néptánccal.
Nem bánta meg, hogy kitelepedett?
– Ha visszanézek a történetre, főleg, ha a háborúra gondolok, akkor persze, hogy nem, de azért azt is el kell mondani, hogy aki már itt van, itt él, veszít abból, ami otthon volt. Az egyértelmű, hogy minél tovább él itt az ember, annál jobban lekopik az otthoni por a lelkéről, megváltozunk. A gyerekeket – két fiam van, mind a kettő táncol – magyar szellemben neveltük és neveljük, otthon a feleségemmel és a nagyszüleivel is csakis magyarul beszélünk. Így tudják megőrizni az anyanyelvüket. Óvoda már működik itt az intézetben, de sajnos egyéb nyelvképzés nincs. De mi vállalkozó szelleműek vagyunk, feltaláltuk magunkat. Volt itt egy magyar tanárnő Stuttgartban, aki gyermekmegőrzéssel foglalkozott. Három család összefogott és megkértük, hogy szombatonként délelőtt 9–14 óráig tartson anyanyelvápolást a gyerekeinknek. Minden héten másik családnál találkoztak és ez az önképzés meghozta az eredményt.
A stuttgarti magyarok köréből feltöltődve, optimizmussal felvértezve térhetett vissza a vajdasági csapat az ulmi Duna-fesztiválról, hogy a Duna menti városokból és régiókból érkezett sokszínű tarkaságot befogadja, és építse az együttműködést a Duna szerelmesei között.
A fürge lábú táncosok
