Tisztelt ünneplő közösség!
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás”. Ha ebben a két mondatból álló állításban mindkét helyen kicseréljük, felcseréljük a magyarnak szót és németekre, angolokra, oroszokra, franciákra, amerikaiakra, kínaiaikra, japánokra gondolunk, az állítás, bizonyosan, továbbra is megállja a helyét. Bizonyosan, mondom, mert állítani csak az tudja, aki német, angol, orosz, francia, amerikai, kínai vagy japán. Vagy valamelyik másik, évezredes nemzetnek a része. Mert azt viszont határozottan mondom, csak a nagy nemzet esetében igaz az állítás, talán mondani se kell, a nagyság mértéke nem elsősorban a számbeli nagyság. Dehát ha a mondat a nagy nemzetek vonatkozásában, az összes nagy nemzet vonatkozásában igaz, ha ennek az állításnak a megvalósítása, megvalósulása tesz, tehet nemzetet naggyá, lehet, hogy az állítás az általánosítás miatt, közhellyé silányul.
Általánosítva lehet. De a konkrét formájában, a mi számunkra, soha nem lehet közhely.
Tisztelt ünneplő közösség!
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás.” Ezt az állítást nem akárki mondta ki, hanem a „kassai polgár”, a huszadik századi magyar irodalom egyik kiemelkedő, de éltében nem kiteljesülő életutat bejárt, sokáig elhallgatott, majd az utóbbi évtizedekben újra felfedezett alakja, Márai Sándor. Márai, aki évtizedeken át tartó, csak halálával véget érő, maga által vállalt és önmagára kiszabott számkivetettségben élt és alkotott, csakis magyarul. Összhangban állításával. Megrázó és nehezen értelmezhető végrendelkezése, hogy hamvait a San Diego-i öbölben szórják az Atlanti-óceánba, talán az állítás felől könnyebben érthető és értelmezhető!
Tisztelt ünneplő közösség!
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás” – írja Márai. De tudjuk, most is vannak sokan, akik ezt az állítást hamisnak, túlzónak, ragacsosnak, idejét múltnak tartják, mert a nemzethez tartozást tartós értékként tünteti fel. Valljuk be – sajnálatunkra – ma is vannak sokan, akik ezt nem így gondolják. Persze, esetükben nem is igaz az állítás. Számukra a magyarság nem magatartás, csak állapot. És az is marad örökre, illetve egy idő után már csak az állapot emléke. Múló állapot halványuló emléke.
Ahhoz, hogy Márai megfogalmazhassa az állítást, nem volt elegendő maga a pillanat nyújtotta apropó, sem az írói intellektus sziporkája. Mindez kevés lett volna, ha nincs a nemzedékeken átívelő, ezreket és tízezreket láthatatlanul összekötő, a nagyok teljesítményében, életútjában példaként felmutatható magatartás. Márai nem fogalmazhatta volna meg az állítást Ady, Móricz, Mikszáth, Jókai, Arany, Petőfi, Vörösmarty, Csokonai, Balassi nélkül. Mint ahogy Bethlen István, Deák Ferenc, Kossuth, Széchenyi, Rákóczi, Hunyadi Mátyás és János, Nagy Lajos, IV. Béla, Könyves Kálmán és Szent István nélkül se.
Tisztelt ünneplő közösség!
Egészen bizonyos, a Szent István-i döntések nélkül ma mint nemzet nem léteznénk, döntései nélkül Márai nem fogalmazhatta volna meg állítását. Ma rá, Szent Istvánra emlékezünk. Az államalapítóra, az első keresztény királyunkra, aki kereszténnyé tette a nemzetet. A kereszténység felvétele nemcsak a pogánysággal való szakítást jelentette, hanem ugyanakkor és elsősorban egy értékközösséghez való kötődést is. Egy olyan szilárd, szoros kötődést, amely számos kísértést és megpróbáltatást túlélve, több mint ezerszáz éve a nemzeti tudat alappillére, meghatározója. Szent Istvánra emlékezünk, akinek személyisége már évszázadok óta közös nevezőként egyesíti mindazokat, akik a nemzet részének érzik és vallják magukat, attól függetlenül, melyik országban élnek magyarként, milyen az ideológiai elkötelezettségük, politikai beállítottságuk, képzettségük, műveltségük és koruk. És igaz ez akkor is, ha csak kevesen – néha azt érezzük, mind kevesebben – tudják, tudjuk összefoglalni mindazt, amit a Szent István-i műről mindannyiunknak tudni kellene.
Tisztelt ünneplő közösség!
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás!”
Vajon tudta-e ezt Szent István? Vajon megfogalmazódott-e benne az állítás? Azt gondolom, nem, nem fogalmazódhatott meg! Az ilyen típusú állítások mindig csak a múlt fele figyelve fogalmazhatók meg, a jelenből a jövőre gondolva nem. Az, ami a jelenből a jövőbe tekintve megfogalmazható, az ajánlás, intelem, tanács, amit Szent István fiának, Imre hercegnek meg is tett, értékrendbeli elhivatottságáról bizonyságot adva. A mű és az intelmek képezték, képezik annak a több mint ezeréves nemzeti történelemnek az alapját, amely csatákon, harcokon, küzdelmeken, építkezéseken és rombolásokon át vezetett, kibontakozásokat és sorvadásokat hordott magában, reménykedéseket és csalódásokat, örömet és fájdalmat, győzelmeket és vereségeket, de megteremtette a nemzetként fennmaradás esélyét. És Márai számára az összegzés, a szublimálás lehetőségét.
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás!”
De mi a különbség az állapot és a magatartás között?
Az, hogy az állapot egy passzív helyzetet jelöl, leledzést, a magatartás pedig a létezésen, a leledzésen túlmenően erőfeszítést, akarást jelent, aktív, úgymond proaktív alkotó szerepet. A magatartás önmegtartást, megmaradást, gyarapodást, kibontakozást, előretörést, ambíciót jelöl. A nemzeti történelem érdemes részévé váló jelent, megőrzését és gazdagítását nyelvünknek, szokásainknak, kultúránknak, tudományunknak, teljesítményünknek. A sportteljesítménynek is. A nemzet büszkesége, mindannyiunk szívét megdobogtató büszkesége a Magyarországot képviselő sportolók sikere, az olimpiai éremtáblázaton elfoglalt hely: 8 arany, 4 ezüst, 5 bronz, azaz 9. helyezés a nemzetek versenyében. Mi, vajdasági magyarok teljes szívvel gratulálunk.
Joggal merül fel a kérdés, vajon ez a magatartás mindannyiunk számára, akik magyarok vagyunk, ugyanazt jelenti-e, ugyanazt a kötelezettséget jelenti-e, vagy e tekintetben is vannak közöttünk különbségek? Anyaországbeliek, Kárpát-medencében és Nyugaton élők, tömbben vagy szórványban élők, kisebb vagy nagyobb közösségek között? Azt hiszem, a magatartás tekintetében nem lehetnek közöttünk különbségek, az ambíciók ugyanazok kell, hogy legyenek. Ha engedünk az ambíciókból, óhatatlanul a magatartásból az állapot felé csúszunk. Mégis voltak és vannak közöttünk különbségek. A különbségek abból fakadnak, hogy milyen eszközökkel cselekszünk, milyenek a mozgástereink, milyen a közeg, amelyben a magatartás mögötti ambíciót meg kell próbálnunk megvalósítani. És ebben a tekintetben nagyok a köztünk lévő különbségek, sőt egy-egy közösség helyzete is idővel változik, a körülmények befolyását nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet nem tudomásul venni.
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás!”
Tisztelt ünneplő közösség!
Engedjék meg, hogy az állítás tükrében, ebben az ünnepi pillanatban pár gondolatot mondjak önmagunkról. A vajdasági magyar közösségről, a Vajdasági Magyar Szövetségről, közelmúltunkról, jelenünkről, célkitűzéseinkről. Arról, miért gondolom, hogy vehettük a bátorságot ezt a Márai-idézetet ünnepi vezérgondolatnak választani, állítva, a magyarság számunkra, vajdasági magyarok számára nem állapot, hanem magatartás. Rengeteg dolgot hozhatnék fel bizonyságul. De csak az idei évből szeretnék néhányra utalni. Az idén emlékezünk kilenc évtizedes évfordulójára a trianoni békediktátum után alig két évvel megalakult Magyar Pártnak, amely létrehozásának kezdeményezése 1922 februárjában volt Szabadkán, maga a párt alakítása pedig ugyanazon év szeptemberében, Zentán. Ez a párt fogalmazta meg alig két évvel a létrejöttét követően a nemzeti autonómia ötletét, mint a leszakított, itteni magyar közösség megmaradásának és gyarapodásának eszközét. Mi ez, ha nem magatartás? Mi ez, ha nem ambíció? Mi másnak lehet felfogni azt a nagy bátorságot is feltételező meggyőződést, hogy az optálás, a nem ritka megfélemlítés és fenyegetettség légkörében is volt bátorság egyéni és közösségi, az SzHSz Királyságban egy nemzeti, egy magyar pártot létrehozni. Szembemenni a többségi politika meggyőződésével, biztatásával és elvárásával, hogy az új hazába szorult magyarok, meggyőződésük szerint, a többségi pártok soraiba tagolódjanak.
Ez a döntés nem csak politikatörténeti szempontból megkerülhetetlen, soha nem felejthető, hanem még inkább, elsősorban érdekérvényesítési szempontból. Példát, mércét jelentő, utat kijelölő, arról a mi számunkra ma is egyedül elfogadható meggyőződésről szól, hogy magyar ügyet csak magyarul megfogalmazva, magyar szervezet tud, a többségi politikával egyezkedve, képviselni, előrevinni. Már akkor világossá tették elődeink, a vegyes párt érdekérvényesítő ereje sokkal kisebb, attól várni a megoldásokat, annak átengedni a megoldások módjának és meghozatalának ügyét és felelősségét, abba az irányba tolná az itt maradt magyar közösséget, hogy a cselekvés lehetőségét feladva, a mástól való függés, a várakozás, a passzivitás helyzetébe szorulna.
Magyarsága magatartásból állapottá degradálódna. Hogy mennyire volt a kilenc évtizeddel ezelőtti döntés igaz, mi sem bizonyítja jobban, mint az utóbbi évek gyakori tapasztalata. Például a legutolsó, amikor a többségi, vegyes pártban politizáló magyarok a kollektív bűnösség pecsétjét is hagyták volna újra ránk sütni, süttetni, ha nem szállunk szembe. Kell-e ennél döntőbb, önmagáért beszélő, ordító, emlékeztető példa?
Tisztelt ünneplő közösség!
Az idén mandátumának félidejéhez ért a közvetlen úton, magyar választói névjegyzék alapján létrejött Magyar Nemzeti Tanács, amelyben a választói akarat alapján a Magyar Összefogás listájának háromnegyedes többsége van. Ma már oly ritkán beszélünk erről, ma már oly ritkán beszélünk az MNT létrejöttének körülményeiről, úgy tűnik, olyan régen volt mindez. Pedig a három évvel ezelőtti augusztus 20-i feladatvállalásunknak az alapját jelentette, a hosszútávú építkezésünk megkerülhetetlen kihívásaként éltük meg. Mára már sokakban elhalványult a feladat nagyságából fakadó akkori félelmek emléke, a gyakori, ki nem mondott fenntartás, amiért a VMSZ az egyháziakkal, civilekkel és értelmiségiekkel összefogva, a választási listán számbeli kisebbségi pozíciót vállalva indultunk neki a megmérettetésnek. Sokan féltek, vagy éppenséggel remélték, hogy a választásokat követően szétesik a lista, hátat fordítanak a nem VMSZ-sek, kihátrálnak. Nem ez történt, éppen hogy nem ez történt! Ezt ki kell mondani, köszönetet szeretnék érte itt és most mondani. Közösen bizonyítottuk, felemelkedésünk ügyének szolgálata erősebb, mint a párttagok és párton kívüli egyházaiak, civilek és értelmiségiek közötti különbségek. Szót tudtunk érteni, a párton kívüliek el tudták fogadni a VMSZ szerepét és súlyát, bebizonyosodott, nem utálják a VMSZ-t, mint ahogy azt egyesek vélelmezték. És az is bebizonyosodott, a VMSZ tud önmérsékletet gyakorolni, kompromisszumra törekedni és azt végigvinni.
Tisztelt ünneplő közösség!
Nagy utat járt be az elmúlt két évben az MNT, vele együtt a vajdasági magyar közösség, mi mindannyian. Volt erőnk és tartásunk új lapot kezdeni, sok tekintetben ledolgozni a lemaradásokat. Volt tudásunk, lelki erőnk, meggyőződésünk hat stratégiai dokumentumot megfogalmazni és elfogadni, meghatározva ezzel a mindenki számára kötelező érvényű feladatokat. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak a szakembereknek, százaknak és százaknak, a VMSZ szakpolitikusainak, VMSZ-tagoknak és -aktivistáknak, akik gyakran önnön teljesítőképességük határát is próbára téve, együttműködve, megalkották az oktatási, tájékoztatási, kulturális, nyelvhasználati és civil stratégiát. Megalkották, az MNT elfogadta azokat és már folyamatban van a felvázolt célok közös megvalósítása is. Sok munka áll előttünk, de ha képesek voltunk az eddig elvégzettekre, akkor képesek vagyunk a vázolt feladatok teljesítésére is.
Az MNT az elmúlt két évben a törvény által biztosított jogosítványokkal élve elszánt kísérletet tett a lehetséges, a jogszabály által biztosított és kijelölt mozgásterek birtokba vételére. A kiemelt fontosságú intézmények, iskolák, rendezvények, díjak nevesítésével, az alapítói jogok átvételével és az átvételi szándékok kinyilatkoztatásával, a törvény betartásával és ha kellett, bírósági betartatásával. Tette ezt az MNT, tettük ezt közösen, nem kis ellenszél ellenére. Az ellenszelet a közösségen belül a folyamatos akadékoskodók szerepébe belesültek jelentik, akiknek ellenszele, mondjuk ki, mára már ritkán megerősödő szellővé gyengült. Hiába, az erőfeszítést és teljesítményt annak is el kell ismernie, aki évekkel ezelőtt, talán már maga sem tudja, milyen okból, kizárta önmagát a közös munkából. A nagyobb ellenszelet az elmúlt években és ma is a többségi politika produkálja, önkormányzati, tartományi és országos szinteken. Látni kell, mennyire irtóznak mindattól, amit jogosan teszünk, jogosan tenni kívánunk. A törvényt ócsárolják. A saját párttársaikat szapulják, amiért ilyen törvény született, veszélyt látnak bennünk, szerintük a többségi nemzet és az ország számára jelentünk veszélyt azzal, hogy élünk a törvény által biztosított lehetőségekkel, azzal, hogy élünk a jogrend részeként létező jogosítványainkkal. Ezekkel a véleményekkel a többségi politikának kell foglalkoznia, hiszen az illetők az ő soraikból származnak. Bárhogy is van és lesz, egy biztos, élni kívánunk a törvény által nevesített összes jogosítvánnyal, és nem kívánunk velük visszaélni, nem fogunk velük visszaélni, de elvárjuk a mindenkori többségi politika, az önkormányzatok és kormányok részéről a minimális, de elégséges nyitottságot és bizalmat.
Az elmúlt hetekben az MNT elszámolt a közvélemény előtt az elmúlt két évben történtekkel, elvégzettekkel. Impozáns a teljesítmény. Nem hibátlan és tökéletes, de impozáns. Elismerést érdemlő. Az előttünk álló két évben az elvégzettek és a Magyar Összefogás választási programja közti különbség elvégzése kell az MNT tevékenységét jelentse. A VMSZ ezt fogja önmagán és másokon számon kérni, mert csak ez igazolhatja vissza a két évvel ezelőtt kivívott választói bizalmat. És ebben nem lehetünk se magunk, se mások tekintetében elnézőek. És nem is leszünk.
Tisztelt ünneplő közösség!
„Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás!”
A 2012-es év közéletileg sokunk számára elsősorban a májusi választások miatt maradt emlékezetes. Rengeteget beszéltünk róluk, még biztos sokat is fogunk. Tanulságos, sok tekintetben az előzőekkel össze nem hasonlítható választás volt. Nagy politikai csata, talán soha nem látott, tapasztalt és átélt politikai csatánk, amelyet követően sok minden nem olyan már, mint előtte volt, nem olyan, amilyennek sokan remélték. Vízválasztó. Sokaknak, sok tekintetben.
Jól döntöttünk, amikor arra vállalkoztunk, hogy a történelmi egyházainkkal, a civilekkel és az értelmiségiekkel szót értve, összefogva, közös célokat megfogalmazva, a Vajdaságért, egy normális Szerbiában fémjelzett választási programunkkal, önállóan induljunk a választások minden szintjén. Jól döntöttünk, mondom, mivel minden szinten tiszteletet és tekintélyt parancsoló választási eredményt produkált a közösségi, a választói támogatás.
Tizenhat év után újra van VMSZ-es frakció az országos parlamentben. Kevesebb mandátumunk van ugyan a tartományi parlamentben, de így is sikerült megőriznünk politikai pozícióinkat, amelyek lehetővé teszik az eredményes tartományi érdekképviseletet. Önkormányzati szinteken 118 tanácsnoki helyet vívtunk ki, jelentős szerephez jutottunk jóformán minden, számunkra fontos önkormányzat irányításában.
Sikeres választás van mögöttünk, mondom, még akkor is, ha továbbra sem hallgathatjuk el, többre számítottunk. Még mindig nem tudjuk túltenni magunkat a csalásokon, a közpénzből osztogatott, pártszínekbe pakolt csomagosztásokon, a szavazatvásárláson. Különösen fáj, hogy leggyakrabban azok követték el ezeket, akiket partnerteinknek tartottunk, akikkel stratégiai partnerség kötött és köt, a Demokrata Párt emberei. Fájdalmas rádöbbenni, de ettől még igaz, arra készültek, önálló politizálásunknak megadják a politikai kegyelemdöfést. Arra készültek, mindegy, milyen lesz az eredményünk, kiszorítanak bennünket a hatalomgyakorlásból mindenhol, ahol csak lehet és ahol az nekünk a legnagyobb veszteséggel jár, a legjobban fáj.
Nem vigasz, hogy belebuktak saját dölyfösségükbe, elvakultságukba, rosszindulatukba. Beigazolódott, aki másnak vermet ás, maga esik bele. És az is intő a példájukban, hogy a mérték, az önfegyelem, a kontroll elvesztése az utolsó lépések egyike, amely egy párt bedöntéséhez vezet.
Tisztelt ünneplő közösség!
A májusi választásokat követően, azt követően, hogy a Demokrata Párt politikailag kivégezte önmagát, azzal, hogy ennek következményeként mások, a haladók és a szocialisták alakítottak kormányt Belgrádban, azzal, hogy a Haladó Párt volt elnöke lett Szerbia köztársasági elnöke, egyszóval mindez következményeként a májusi választások után Szerbiában semmi sem olyan, mint előtte volt. Ezt a változást nem mi okoztuk, de ettől függetlenül a beállt változást nem veszíthetjük szem elől. És azt is vegyük észre, az önállóság, a nagyoktól való távolságtartás nehezebb politikai út ugyan, de attól megmenthet bennünket, hogy mások lerántsanak, hogy mások dölyfössége, mértékvesztése járulékos kárszenvedőivé váljunk. És ez a mondat nem a szövetségesi megbízhatóságról szól. Sőt, azt kell látnunk és láttatnunk, a demokratákat épp a csatlósaik hagyták legelőbb és sorban jóformán az utolsóig faképnél, cserben. Azok, akik az irányukban folyamatosan tanúsított hűségeskükkel kezdték és végezték a napot, azok, akik csak akkor mondták azt, amit gondolnak, amikor tudták, hogy az egybeesik a demokraták álláspontjával, véleményével.
Mi az elmúlt időben is azt mondtuk, amit gondolunk és azt tettük, amit mondtunk, amit fel tudtunk vállalni. Fürkésztük ugyan folyamatosan, mit gondolnak arról, amit gondolunk, mondunk és teszünk, de sosem ez volt a perdöntően meghatározó. Meg is büntettek érte minket. Nem is tagadták. Úgy gondolták, joguk van hozzá. Így értelmezték a partnerséget. Hallgattak is akkor a nagy szövetségesek, lapítottak, senki nem emelt szót mellettünk. Pedig tudták és a háttérben hangoztatták, hogy igazunk van. Azok se emeltek szót, akik ma a mellüket döngetik Vajdaság ügyében. A liberálisok, sokan a demokraták soraiból, a ligások. Hol voltak eddig? Ha másképp viselkedtek volna, ha csak hallgatólagosan támogattak volna bennünket, Vajdaság ügye ma biztos nem itt tartana. Ezt se téveszthetjük szem elől, ezt se hallgathatjuk el.
Tisztelt ünneplő közösség!
A májusi választásokat követően jóformán minden megváltozott. Azonkívül hogy minket csakis a közösségi érdek képviselete mozgat továbbra is, azonkívül hogy azt mondják az emberek, azért szavaztak ránk, hogy képviseljük az érdekeiket. Ezenkívül – akaratunktól függetlenül – jóformán minden más megváltozott. Azt kell látni, nincsenek partnerként nem lehetséges politikai pártok, mindenki mindenkivel összeáll, hogy érvényesítse érdekeit. Ebben a helyzetben, amit nem mi hoztunk létre, a Demokrata Párt sodort mindannyiunkat ilyen helyzetbe, nekünk is alkalmazkodnunk kell, mert különben a körülmények elsöpörnek bennünket. Ahogy eddig is, érdekeink megvalósulását szem előtt tartva, szövetségekre kell törekednünk, azokat megtartanunk, megbízható és kiszámítható partnernek kell lennünk és ezt várjuk el másoktól is irányunkban.
Önállóságunk fenntartására kell törekednünk, egyenlő távolságban maradni mindenkitől. Csak a cselekedetek, a megoldások, a megbeszélteken alapuló partnerség az elfogadható számunkra. Ezt tudjuk a magunk részéről felajánlani. Meg a célratörést, az eredményességre törekvést, a felelősséget, a munkát.
Mert: „Magyarnak lenni nem állapot. Magyarnak lenni magatartás!”
Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!
