A szerző a Szabadkai Rádió magyar műsorainak fő- és felelős szerkesztője
Eredetileg a Szabadkai Rádió részesült volna abban a kegyben, hogy a szerbiai elektronikus médiumok közül elsőként privatizálják – 2007 januárjában. Kósza hírek szerint nem a gondviselés szerette volna így, egy-két telefonbeszélgetés is elhangzott ennek az érdekében. Ha ez megtörténik, akkor ma már csak múlt időben beszélhetnénk a Szabadkai Rádióról. Ugyan akkor még nem volt média-magánosítási tapasztalatunk, a rádió szerkesztőségei rosszat sejtve mégis ellenálltak a kísérletnek. Végül Pásztor István tartományi gazdasági titkár közbenjárásának köszönhetően sikerült leállítani és elodázni a privatizációt. Később azután balsejtelmeink beigazolódtak, látva, hogy máshol hogyan tették tönkre, züllesztették le a szerkesztőségeket. Az újságírók nagy részét szélnek eresztették, a közszolgálati hírrádiók profilját zenés-kereskedelmire változtatták. A sajtóban olvashattuk, hogy volt olyan újgazdag család, ahol az asszonyka rádióadót kapott a születésnapjára, és olyan is volt, ahol az élelmes új tulaj fémhulladékként adott túl az adóberendezésen.
A Szabadkai Rádió átmenetileg megmenekült ettől a sorstól, de a szemünk előtt lebegett az agonizáló Zombori Rádió példája, ahol a megmaradt dolgozók fizetés nélkül is addig készítették az adást, amíg a nagy múltú médiaház el nem hallgatott az éterben, csak azért, mert a villanyszámlát sem tudták már fizetni.
Látva ezt a privatizációs „sikertörténetet” most ismét aktuális téma az önkormányzati rádiók magánosításának a folytatása. Érdekes, hogy nem lehet olvasni egyetlenegy tanulmányt sem, amely az eddigi tapasztalatokat elemezné. Miért volt katasztrofális mindez? Hol rontották el? Mit kellett volna másképp csinálni? Ehelyett jön a jól ismert szöveg: uniós követelmény, hogy nem lehet önkormányzati tulajdonban a média, ami azonban hazugság. Az elmúlt pár év alatt a Szabadkai Rádióban is több példát bemutattunk arra, hogy ez nem így van.
Mégis nagy a sietség. A szerbiai médiastratégiát, amely előirányozza a magánosítás folytatását, pár héten belül elfogadják. Következik majd a szükséges törvények meghozatala, s utána szabad a vásár! Lehetőleg már a választásokig jó lenne befogni a renitenskedő rádiók száját. Mert erről van szó! Az új tulajdonosok az újgazdag rétegből kerülnek ki. Ezek pedig legtöbbször a helyi politikai csoportosulásokkal szimbiózisban élnek, magyarán segítik egymást, amivel tudják: pénzzel vagy megfelelő döntések meghozatalával. Ha a kezükben van a helyi média, nem kell többé félniük semmitől: nagy botránynak kell lennie, hogy az országos adók foglalkozzanak a helyi piszkos ügyekkel. Arany lesz az életük!
A kötelező privatizáció elsősorban a soknemzetiségű Vajdaságot sújtja. A kisebbségek tájékoztatása ugyanis a helyi médiumoknak köszönhetően teljesedik ki. Ezek hullámhosszán van ugyanis többórás, esetleg egész napos adás az adott népcsoport nyelvén. Ha több adásnyelven is sugároz a szóban forgó adó, akkor az nem olcsó mulatság, megsokszorozza a szükséges munkatársak számát. És ezt a magántulajdonos nem fogja fizetni! Jó esetben lesz majd egy újságíró, aki lefordítja a szerb híreket, beolvassa, amit talál az interneten, de az már nem újságírás!
A '70-es, '80-as években példaértékű volt a vajdasági rádióhálózat működése, s még a Milošević-rezsim sem verte ezt szét, de a demokráciát, úgy látszik, már nem tudja túlélni. És ez csak Szerbiában van így! A környező országokban megőrizték a helyi és körzeti adókat, sőt a regionális stúdiók működését állami költségvetésből finanszírozzák. A Szabadkai Rádió szinte az összes Kárpát-medencei stúdióval együttműködik, amely magyar adást sugároz. Romániában több más adóval együtt az állami rádió részeként, de saját, önálló szerkesztéspolitikával működik a Temesvári Rádió, a Kolozsvári Rádió és a Marosvásárhelyi Rádió. Hasonló a jogállása Szlovéniában a lendvai Muravidéki Magyar Rádiónak, Horvátországban az Eszéki Rádiónak vagy Ukrajnában az Ungvári Rádiónak. Magyarország is hasonlóan rendezte ezt a kérdést. Nekünk a Magyar Rádió szegedi stúdiójával van együttműködésünk. A körzeti adók mellett rengeteg helyi rádió is működik, s ezek nagy része önkormányzati tulajdonban van!
A fenti példák ellenére Szerbiában mégis erőltetik a privatizációt. Hogy a magánosított rádiók közül hány fog magyar kézbe kerülni? Meg merem kockáztatni a választ: egy sem! Az új szerb tulajdonosok fogják majd megválasztani az újságírókat, lehet műkedvelő egyetemista is, az olcsóbb; ha a szerkesztőkről van szó, az asszony úgyis ráér! Ha ez így történik, nem lesz magyar tájékoztatás, főleg nem magyar szellemiségű tájékoztatás, az biztos! Gyakorlatilag az identitás megőrzését célzó, olyan-amilyen autonómiánk csorbul ezzel is. A művelődés, az oktatás és a tájékoztatás hármasának egyik pillére szűnik meg.
A veszély tehát nagy, mi viszont mégis tétlenkedünk! Például a Magyar Nemzeti Tanácsnak eredetileg januárban részben át kellett volna vennie a Szabadkai Rádió alapítói jogait. Így legalább addig meg lehetne előzni a privatizációt, amíg a nemzeti tanácsokról szóló törvény erre vonatkozó részét nem módosítják, illetve lenne beleszólásunk nekünk, magyaroknak is, hogy kit nevezzenek ki főszerkesztőnek a szerkesztőség élére. A januári időpontot legutóbb június 30-ára módosították. Június lassan elmúlik, de nem történt semmi.
Ugyancsak Luca-széke gyorsasággal készül a vajdasági magyar médiastratégia is. Tavaly áprilisban az asztalra került egy javaslat. Az alapján az új összetételű MNT közigazgatási hivatalának tájékoztatási tanácsosa február végére kidolgozott egy dokumentumot, de a posztjáról való távozása miatt a stratégia elfogadására már nem került sor. A stratégia megszületésének határideje ugyancsak június 30-a volt.
Attól tartok, addig-addig késlekedünk a stratégiával, amíg mindent privatizálnak, és nem lesznek már médiumaink, amelyeket hálózatba lehetne szervezni. Marad csak a Pannon RTV – mint ahogyan azt a létrehozói annak idején megálmodták.
