Mi tagadás: nagyon szerettem főszerkesztő lenni. Persze, a Magyar Szóé. Az Amerikai Egyesült Államok belgrádi nagykövete, Zimmermann szerint a lap becsülettel vívta harcát, és ennek elismeréseként a Magyar Szónak washingtoni újságírói akkreditációt (Purger Tibor) adományozott. Egyedüliként kaptuk meg ezt az „ajándékot” az egykor nagy Jugoszláviában.
Elsőként hagytuk el az ólmot és tértünk át a komputeres szedésre. Sírva búcsúztunk el kiváló nyomdászainktól, de a haladás menete ezt kívánta. Példányszámunkkal sem volt baj, talán még növekedett is. Közös Íróasztalunk elnevezésű rovatunkat ezrek használták: bírálva is, de inkább dicsérve a lapot. Hogy magyarul írtunk, az biztos, hogy milyen volt a szellemiségünk, azt talán majd az utókor dönti el.
***
Ma nem szeretnék főszerkesztő lenni. Csűrhetném, csavarhatnám, de közérthetően fogalmazok. A pohárban – amit elénk tesznek – nem tiszta a víz, hanem igen zavaros. És ezt a löttyöt kellene naponta iszogatnia Varjú Mártának, kései utódomnak. A jelszó: nem elég magyar nyelven írni, ha hiányzik a magyar szellemiség a mondandónkból. Pressburgernél hiányzott, Mihók Rudolfnál hiányzott vagy hiányzik, és már a verebek is csiripelik, az újvidéki tévé magyar tagozatának vezetői kerülnek hamarosan a vérpadra. A Vajdasági Magyar Szövetség helyében feltenném a kérdést: Ha majd minden szinten megvalósul a magyar szellemiség parancsa, jót tesz-e az a vajdasági magyarság vezető rétegének? És ha már a Magyar Szóban sem lesz időnkénti ellenvélemény arra, ami velünk történhet vagy történik, akkor kitől várunk valamiféle oppozíciót?
A kérdésre nem várok feleletet. Megelégszem azzal is, ha Pásztor István csapatának valamelyik tagja előbb-utóbb megpróbál tiszta vizet önteni abba a pohárba, melyben a jelenlegi zavaros víz talán mérgező is lehet azok számára, akik kortyolgatnak belőle.
