Gyökerek táplálják a fát

Személyiségét nagy részben azok határozták meg, akik kisebbségbe kényszerített sorsuk ellenére sosem feledték a múltat, a győztes és gyászos harangzúgásokat, amelyek csak fokozták az összetartozás nagyszerű érzését – vallja mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki a
Ľudovít Mičátek-díj átvételét követően is annak a közösségnek a személyiségformáló erejét hangsúlyozta, amelyikben felnövekedett. Az MNT elnökének tisztségét második mandátumban ellátó Hajnal Jenővel gyökerekről és útról, eddigi pályafutásának meghatározó pillanatairól beszélgettünk.
„A díj, azt hiszem, igazán nem rólam szól. Arról a közösségről, amelyik felnevelt, amelyik olyanná tett, amilyen ma vagyok, egy tájról, amelyet szülőföldnek nevezünk. Egy olyan kettősség határozza meg az életünket, amely azt diktálja az embernek, hogy amikor valamit tesz, akkor azt nemcsak magáért, hanem a többiekért, a teljes közösség érdekében kell megtennie" – fogalmazott a díjátadást követően. Miként formálta egyéniségét, világnézetét, értékrendjét és életútját a közösség, amelyikben felnövekedett?
– Egy olyan faluban születtem, amelynek lakói egész életükben leginkább a kétkezi dolgos munkát ismerték és becsülték. Annak is az egyik legnehezebb fajtáját, a dohánytermesztést. A dohányosok faluja volt Bácsgyulafalva. A település krónikásai szerint ez építette fel magát a falut, és ez alakította az emberek gondolkodását, valamint viselkedését is. Ezt tanulhattam el tőlük és szüleimtől, ebből táplálkozom a mai napig. Az Isteni Gondviselésnek és nekik köszönhetem, hogy magyarnak születtem, délvidéki magyarnak, aki mindig büszke volt arra, hogy a világnak éppen ezen a táján látta meg a napvilágot, akit a család, a hit és a szülőfalu közössége nevelt, és emelt olyan emberek közé, akiknek a tekintete tiszta, szelíd és békés volt, de akiknek a szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai azt is jelezték, hogy szemmel tartják a világot, nem feledik jussukat, büszkék magyarságukra. Kisebbségbe kényszerített sorsuk ellenére sosem feledték ö-ző nyelvjárásukat, a múltat: a győztes és gyászos harangzúgásokat, amelyek csak fokozták az összetartozás nagyszerű érzését bennük és bennem is. Ez tartott meg, ez tarthat meg bennünket, ez őrizheti meg magyarnak szülőföldünket.
Középiskolai magyartanár, az Újvidéki Rádió zentai tudósítója, a zentai szakszervezeti tanács szakmunkatársa, majd a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ, később pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója, majd a Magyar Nemzeti Tanács tisztségviselője, később pedig elnöke. Milyen egészet alkotnak ezek a területek, illetve miként formálták az említett tisztségek, szerepkörök szakmai identitását?
– Szakmai elkötelezettségem már a pályaválasztásomat is meghatározta, hiszen gyermekkorom meghatározó élménye az olvasás volt, legnagyobb vágyam pedig az, hogy egykor majd magyartanár legyek. Tanulmányaimat 1973-ban az újvidéki Magyar Tanszéken kezdtem meg, olyan időszakban és olyan rangos tanári gárda támogatásával, amelyik döntően befolyásolta és meghatározta hallgatói életünket, és későbbi szellemi alakulásunkat. A teljesség igényét nevelték belénk, anélkül, hogy kisebbségi létünkről vagy ezeréves magyar múltunkról közvetlenül, szájba rágva beszéltek volna, mégis, még ma is erőt és reményt meríthetünk ebből az örökségből, amelyik szerint mindenki a maga nyelvén, anyanyelvén tanuljon, az irodalom és a világ dolgai pedig csak akkor értelmezhetőek, ha összességükben szemléljük őket. A következő meghatározó élmény a tanításon, valamint a középiskolás diákok önképzőköri munkájának és színjátszási törekvéseinek a segítésén túlmenően maga az új helyszín, Zenta volt, ahol tanítani kezdtem, a sajátos társadalmával, meghatározó személyiségeivel, művelődési intézményeivel, és természetesen a tájjal, a városhoz simuló folyóval. Különben mindig annak örültem igazán, ha olyan munkát végezhettem, amelyik hatásában ugyan túllépte szűkebb környezetem határait, amelyre mások is odafigyeltek, de megvalósításában mindig a háttérben maradhatott az ember, ahol érezte, hogy közvetlen munkatársai is fontosnak tartják azt, amin fáradozik. Zenta ebből a szempontból mindig kiváló helyszín és közösség volt. Különösen a múlt század kilencvenes éveiben értékelődött fel a helyi közművelődési központ – amelynek tizennyolc évig voltam az igazgatója – tevékenysége azáltal, hogy a mindenkori magyar önkormányzat fontosnak tartotta, hogy lehetőségeinek függvényében ne csak a város és a környező falvak művelődési életével törődjön, hanem figyelme kiterjedjen más vajdasági régiókra is. Ebből a gyarapodó és gazdagodó kapcsolati rendszerből nőhetett ki később magyarországi ösztönzésekre, és támogatások segítségével számos színházi törekvés, nagyobb rendezvény (a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny, az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja, a Tiszalakodalom, a néprajzi tanácskozások sorozata, az olvasási szokások kutatása, az aranyvasárnapi szórványprogramok stb.), a Kapocs Könyvtári Csoport, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Zentai Magyar Kamaraszínház is. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet létrehozása azonban ennél is nagyobb kihívásokkal járt, nem is beszélve a Magyar Nemzeti Tanács elnöki tisztségéről, amelyben mindenekelőtt az esélyt, a segíteni és a tenni akarás lehetőségét láttam, és azóta is ezt látom benne. Egyébként sem a közművelődés, sem az oktatás, sem az újságírás, amivel korábban foglalkoztam, nem idegen a Magyar Nemzeti Tanács munkájától.

Az említett díjat az emberi és kisebbségi jogok területén elért eredményeiért vehette át. Ezen a területen kifejtett tevékenysége során mit élt meg a legnagyobb kihívásként?
– A kisebbségi léthelyzetben élők egész élete egy nagy kihívás: a bizonyításé, a megmaradásé, a menni vagy maradni örökös kételyéé, az itthonmaradásé, a szülőföldön való boldogulásé. Mégis, a legnagyobb kihívás azt volt számomra, amikor Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2014-ben arra kért fel, hogy legyek a Magyar Összefogás listavezetője, győzelem esetén pedig a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Már akkor is sejtettem, hogy ez a munka másmilyen lesz, számos megpróbáltatással járó. Arra azonban álmomban sem mertem volna gondolni, hogy az igazi nagy kihívás csak azután következik. 2014 novemberében, alighogy megválasztottak a testület elnökének, kisebbségi közösségünket olyan belső politikai vihar kavarta fel, amelynek elsődleges célpontja az általam vezetett Magyar Nemzeti Tanács lett, okozói pedig egyebek között épp azok, akikkel a Magyar Összefogás listáján együtt győztünk a közvetlen nemzeti tanácsi választásokon. Sajnos csaknem egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy kis levegőhöz jussunk. Bár az állandó gáncsoskodások, támadások tovább folytatódtak, az érdemi munka mégis elkezdődhetett, aminek jelképes kezdete az Európa Kollégium ünnepélyes átadása volt. Az első kézzelfogható siker.
Eddigi szakmai pályafutása során mi volt a három legmeghatározóbb pillanat, és miért?
Szakmai pályafutásom három legmeghatározóbb pillanata a zentai csata 300. évfordulójának méltó megünneplése volt 1997-ben, továbbá a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet létrehozása 2003-ban, és a Magyar Nemzeti Tanács elnöki tisztségére való felkérés elfogadása 2014-ben. Főszervezőként sikerült elérni, hogy a világraszóló csata háromszáz éves jubileumának központi ünnepsége – az anyagiak korlátozottsága és a szervezési idő rövidsége ellenére – ne csak a múlt és a jelen értékeire korlátozódjon, de a jövő lehetőségeit is felvillantsa, mégpedig a múltban és a jelenben rejlő kapcsolatok összekapcsolásával. Négy ország, azaz Ausztria, Magyarország, Törökország és Jugoszlávia magas szintű képviseletével, a régiók (Duna–Tisza–Körös–Maros Eurorégió) és a városok (Bécs, Budapest, Budafok, Belgrád, Újvidék, Zenta, a testvér- és szomszédos városok) vezetőinek, neves személyiségeinek találkozásával, továbbá számos rangos díszvendég megtisztelő látogatásával és a történelmi keresztény egyházak közös hálaadó istentiszteletével. Történt mindez a NATO-bombázások előtt két évvel. Meghatározó pillanat volt a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet létrehozása is, amelyről még 2000 áprilisában döntött az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács az akkor elfogadott, és az általam kidolgozott stratégia alapján, és amelyik mára a Kárpát-medence egyik legjelentősebb közgyűjteményi, közművelődési és kulturális központjává nőtte ki magát. A harmadik pillanat pedig az a felkérés volt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnöke legyek. Ismét – mint már annyiszor – valami másba kellett fognom, és a felelősség minden eddigi munkámnál nagyobb és kiterjedtebb lett. Ami viszont megkönnyítette a döntést, családom támogató jóindulatán és szeretetén kívül, az az volt, hogy a felelősség valójában kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolat, amelynek másik oldalán épp azok állnak, akikre érdemes odafigyelni, akiket érdemes segíteni, akik magyarságukban hozzánk tartoznak, akik példájukkal, emberi magatartásukkal, munkájukkal és hitükkel mindig a segítségemre voltak, és lehetnek. Ennek a beteljesülését remélem második megbízatásom lejárta végén is.
Mit él meg a mindennapokban a béke pillanataiként?
– Számomra a béke pillanatát a mindennapokban a családdal, az unokákkal eltöltött idő, egy jó könyv kézbevétele és elolvasása jelenti, de egy-egy meghitt, békés pillanathoz olykor már egy kis nyugalom és csend is elegendő. Ilyentájt, karácsonyra várva, a hívő emberben a béke és a biztonság varázsa az a tudat, hogy a hosszú téli esték sűrűsödő homálya, a metsző adventi szelek kiáltásaira táncoló árnyak után ismét felragyog a fény, és felcsendül majd az angyal köszöntése: „Dicsőség mennyben az Istennek!" és „Békesség földön az embernek!"