Az éjszaka leple alatt, főleg áramszünet idején, amikor az utcai lámpák sem világítanak, a betörőknek könnyebb besurranniuk az udvarokba. A Sándor által elmesélt történet még a bombázások idején esett meg, amikor az áramkorlátozások mindennaposak voltak. Neki az anyósát rabolták ki éjszakánként, de a szomszéd házakat sem kímélték.
– Amikor elkezdődött a bombázás, én voltam az, aki ki és bekapcsolta az áramot, éjjel-nappal dolgoztam, de örültem, hogy nem kellett fegyvert fognom. Anyósom, aki akkor 78 éves volt, egyedül élt. Amikor este lekapcsoltam az áramot, mentek hozzá lopni. Élelmet loptak, kézzel szedték ki a zsírt, elvittek több rúd kolbászt is. Viszont olyan kis értékű volt a lopás, hogy feljelentést se tudtam tenni, hogy a rendőrség lépjen az ügyben – meséli Sándor, hozzátéve, megpróbált őrt állni is, körözött az udvarban, de nem sikerült rajtakapnia senkit, meg pihenésre volt szüksége az állandó munka miatt, ezért nem tudott minden éjjel vigyázni az asszonyra. Azután ellopták azt az olasz kiskocsit, amiben a lányát tologatták kiskorában, ez viszont egyedi darab volt, úgyhogy ezt már jelentette a rendőrségen. Mint mondja, nem is gondolta volna, hogy még aznap megtalálják és visszaviszik.
– Közben nem hivatalosan sikerült megtudnom, kik törtek be éjszakánként a házakba és elmentem hozzájuk. Elég izgalmas volt. Kihívtam őket és mondtam, most jól nézzük meg egymást, mert ha az anyósom házából csak egy szög eltűnik, nem teszek feljelentést, viszont megtalálom őket, akárhová menekülnek. Majd mondtam, egyezzünk meg, hogy oda ne menjenek be. Nem volt mindegy, mert akkorra már öten vettek körül az udvarukban, de a vége szinte kabaré lett. Kérdezem az idősebbet, megegyeztünk-e, de nem válaszolt, csak nézte, hogy is üssön meg. Kérdezem a fiatalabbat is, hogy megegyeztünk-e? Az meg rámondta, hogy meg. Nagyon megkönnyebbültem és már indultam volna kifelé az udvarból, amikor utánam szóltak, hogy hát mondjam már meg, hányas házszámról van szó, nehogy már az egész utcába ne menjenek be.
Sándor anyósát valóban nem rabolták ki többé, azonban a többi házba be-betörtek a későbbiekben is. Egy hónap múlva az anyósát beidézték a szabadkai bíróságra a rablások kapcsán, hiszen a rendőrség hivatalból feljelentést tett az elkövetők ellen. Az asszony ott elmondta, mit és mennyit vittek el tőle. A bíró mindig nagyobb értéket írt fel, mint amit az idős asszony mondott, viszont azon a dokumentumon, amit ezután kaptak, nem annak a neve állt elkövetőként, akinél Sándor járt, hanem valaki másé, és bár tudja, hogy a tolvajok mindketten nagykorúak, a betörőt kiskorú személyként jelölték meg. Szerinte az magára vállalta az esetet, így nem indítottak ellene eljárást. Sándor arra is emlékszik, hogy anyósa azokban az időkben nagyon rettegett, sőt néhány héttel később egy olyan egyedül élő férfi házába is bementek, akinek volt önvédelmi fegyvere, amit külön azért kért, mert állandóan zaklatták őt is. Az egyik betörőt, aki már bejutott a házába, meglőtte. A közösség azonban meghurcolta a férfit tettéért, kis híján börtönbe került. Végül nem bírta tovább és öngyilkos lett. Sajnos, egy betörésnek néha ilyen tragikus vége is lehet.
Írják meg Önök is, vagy mondják el igaz történetüket lapunk szabadkai rovatának, ha valamilyen bűncselekmény áldozatai voltak. Mi történt, hogyan reagált a rendőrség, sikerült-e elcsípni az elkövetőt vagy elkövetőket, visszakapták-e az eltulajdonított értéktárgyakat, és elégedettek voltak-e a bírósági epilógussal. Természetesen nemcsak a negatív történetek érdekesek, hanem azok is, amelyek jól végződtek.
A történeteket e-mailben a maszo@magyarszo.com címre várjuk, postai úton pedig a szabadkai szerkesztőség címére: Szabadka, Corvin Mátyás u. 9, illetve jelentkezhetnek a 024/555-530-as telefonszámon.
