Munkatársunk jegyzete
Washington, április 5.
Szinte lehetetlen higgadt hangnemben tárgyalni a magyar politikai rendszer gyökeres átalakulásáról, mert a kritikus gondolat teljes elutasításra talál és a vita hőfoka szekértáborokba kényszeríti az érdekelteket. Természetszerűleg különösen azokat, akik saját alkotmányukat és politikai hatalmukat védelmezik. Az állami szintű megnyilatkozások, illetve a sajtóban folyó – leginkább a gyengén hallók párbeszédére hasonlító – csatározások tekintetében a hatalmat védelmezők számszerűleg messze alulmaradnak a bírálók hosszú sorával szemben. Ez a tény egyrészt higgadt átgondolásra kellene, hogy késztessen bárkit, aki úgy érzi, hogy „az egész világ összefogott ellene” (mint a híres autópálya viccben, ahol a rossz oldalon közlekedő autós szerint a szembejövők mind megbolondultak), másrészt viszont, emberileg érthető módon, az alulmaradó fél csak még jobban összezárja politikai (és fog)sorait.
Március 19-én újabb higgadt átgondolási kísérletre került sor az amerikai kongresszus Helsinki Bizottságában – és a helyszínen valóban minden részvevő bőséges udvariassággal viseltetett egymás iránt. Annál hevesebbé váltak az utórezgések: a magyar fél egyrészt fölényes győzelemnek állította be a Cardin szenátorral folytatott párbeszédet (már csak azért is, mert Cardin egyszer Ausztriát mondott Magyarország helyett, amiért azonnal elnézést is kért, noha magyar vendége megpróbálta cinikusan kiaknázni a ziccert), másrészt felháborodottan utasította el a „beleszólás” újabb megnyilvánulását. A meghallgatás utóélete éles hangú levelezésbe váltott a bizottság republikánus társelnökének megszólalásával (aki nem tudott jelen lenni), amit amerikai belpolitikai döfködésbe váltott, mellesleg tényszerűtlenül.
A hét elején Gulyás Gergely országgyűlési képviselő fordult levélben Kim Scheppele princetoni professzorhoz, aki a meghallgatás előtt a New York Times Nobel-díjas közgazdászának, Paul Krugmannak a blogjában többször elemezte a magyar alkotmányt. Gulyásról azt kell tudni, hogy a tanúk asztalánál hívatlanul foglalt helyet Szájer József EP-képviselő, iPades alkotmányíró mellett, és ilyen státusánál fogva arra szorítkozott, hogy a neve kiejtésére tanítsa a szenátort: „Igen... mint egy leves” – mondta. Gulyás utólag négyoldalas levélben tolta le Scheppelét, amelyhez 12-oldalas „technikai magyarázatot” csatolt a negyedik alkotmánymódosításról – miközben „megalapozatlan állításokkal”, „ténybeli tévedésekkel”, sőt „ferdítésekkel” vádolja azt a professzort, aki a külföldi alkotmányszakértők közül talán legjobban ismeri a magyar állapotokat. A gulyásleveshez hasonlító, izgága hangvételből és szűk jogtechnikai magyarázatokból kotyvasztott levél még véletlenül sem járul hozzá, nemhogy a vélemények közeledéséhez, hanem még a sikeres és civilizált vitához sem.
Ennél sokkal udvariasabb hangvételű volt – szerencsére – az a nyílt levél, amelyet A Tőkés László-féle Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács tagjai intéztek április elsején Cardin szenátorhoz, és amelyet többek között Pásztor István VMSZ-elnök is aláírt. A levél a magyar kisebbségek védelmét kéri Cardintól – és eddig rendben is lenne, csakhogy a módszer és az összetétel igen furcsának tűnik majd amerikai szemekben. Ez kérdőjelezi meg a szerző valódi szándékait vagy munkatársainak hozzáértését, alaposságát.
A felkérést ugyanis egy alapos, noha udvarias, szemrehányás előzi meg („Önt alighanem félretájékoztatták”), ami eleve meghiúsítja a hatékony „lobbizást”. Felróják a szenátornak, hogy „kifogás tárgyává tette” az egyszerűsített honosítást, mert „Magyarország nem etnikai alapon ad állampolgárságot”. Egyrészt nem tanácsos lehordani azt, akitől kérünk valamit, másrészt kár feltételezni az egyenlő fél tájékozatlanságát – különösen olyan ügyben, amelyben a legnaivabb laikus is könnyedén felütheti az allampolgarsag.gov.hu honlapot, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és „dr. Schmitt Pál” (akitől azóta megvonták a dr.-t) egyetlen oldalon többször is egyértelműsíti: az állampolgárság megadása „következik a nemzeti szolidaritásból”, valamint hogy a „magyar nemzet határokon átívelő lelki, szellemi” és közjogi újraegyesítéséről van szó. Ki van hát félretájékoztatva!? Cardin és munkatársai nyilván azon töprengenek, mi lehet az oka annak, hogy a Tőkés-levél aláírói között nem szerepel a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb és legsikeresebb pártja, az RMDSZ, de a szlovákiai magyarok parlamenti képviselői sem. Így aligha szerzünk híveket az autonómiának!
A levél fogalmazója végül kihagyta a legnagyobb ziccert, amivel valóban meg lehetett volna nyerni Cardint az ügynek: a fenti, kifogásként értelmezett, ténymegállapítás utáni bekezdésben a szenátor ugyanis maga nyújtotta a fogódzót, amikor Max Kampelmant idézte a kisebbségek szerepéről: „Olyanok, mint szénbányában a kanári: a demokrácia és a kisebbségi jogok együtt maradnak fenn, vagy buknak el.” Ha ezzel mentek volna az aláírók Cardinhoz, egészen más fogadtatásra találnának. Érthetetlen, miért a negatívumokat választották fogódzónak: a sikeres „politikai történetek” nem erről szólnak.
