Nagyszabású ünnepség keretében adták át rendeltetésének csütörtökön este Zentán a Zentai Magyar Kamaraszínház új kamaratermét, amelyet a budapesti Nemzeti Színház, a Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában készült Ha mi holtak feltámadunk című előadással avattak fel. A hetvenhárom férőhelyes termet a Magyar Kormánynak, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek, a Magyar Nemzeti Tanácsnak és Zenta község önkormányzatának támogatásával alakították ki.
Az ünnepség kezdetén, Ivana Damjanovnak és a Zentai Magyar Kamaraszínház társulata tagjainak alkalmi műsorát követően Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára köszöntötte az egybegyűlteket, köztük a Nemzetpolitikai Államtitkárság, Magyarország Szabadkai Főkonzulátusa, a Magyar Nemzeti Tanács, a köztársasági, a tartományi és a községi szervek, valamint az intézmények illetékeseit, majd Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára mondott köszöntőt, amelyben hangsúlyozta, 2010 óta a Magyar Kormánynak a magyar nemzet határon átívelő egysége érdekében tett lépései meghozták eredményüket.
– A mai napon a korábban tabunak számító Kárpát-medencei tér a Magyar Kormány támogatásának is köszönhetően Vajdaságban, Kárpátalján, Erdélyben és a Felvidéken is a jelen természetes valósága. Ahogy az is, hogy az anyaország immáron felelősséget visel a külhoni magyarságért, amelynek napjainkban már más kihívásokkal kell szembenéznie, a Kárpát-medencei magyar közösségek ma az elvándorlás ellen harcolnak. A Magyar Kormány kész arra, hogy ebben a küzdelemben is Önök mellett álljon. Közösen kell megtennünk a lépéseket annak érdekében, hogy a szülőföld a boldogulás helyévé váljon, ahol jó élni, ahol lehet jövőt tervezni – fogalmazott Potápi Árpád János, hozzátéve, ezt segítik azok a kezdeményezések is, amelyeket az elmúlt évek során indítottak útjukra, köztük azok a gazdaságfejlesztési programok, amelyek révén a vajdasági magyarok hatalmas lehetőséget kaptak vállalkozásaik fejlesztésére, térségük felvirágoztatására. Mint mondta, ezeket a lépéseket csak egy összetartó közösség képes együtt végrehajtani, és ezért támogatják a jövőben is mindazokat az intézményeket, ahol a vajdasági magyarok összejöhetnek, ahol ápolhatják kultúrájukat és megélhetik összetartozásukat. Hozzátette, ezért állítják minden magyar közösség elé példaként a vajdasági magyarságot, amely összetartásban, együttműködésben utat mutat a többi nemzetrész számára. Köszönetet mondott Pásztor Istvánnak és Hajnal Jenőnek, amiért – ahogyan fogalmazott – kovászai ennek a példamutató összefogásnak, majd arra kérte a vajdasági magyarságot, hogy a jövő évi magyarországi választáson is mutassa meg tettrekészségét.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a politika és színház összefonódásának lehetőségeit taglalta beszédében, kiemelve, a Zentai Magyar Kamaraszínház újonnan kialakított kamaraterme kiváló példa arra, hogy van, amikor a politika és a művészet összefogásából nagyszerű dolgok születnek.
– A színházak és különösen a színházigazgatók világa különös világ, a politikusokat szavakkal szokták ütni-verni a vajdasági magyar közéletben, ha kiállnak egy-egy igazgatói posztra pályázó mellett, aztán, amikor eltelik négy év, és ugyanaz az igazgató újrázik, akkor a leghangosabb szókaratézó verőlegényeket már nem zavarja… Lásd, Újvidéki Színház. Más esetben – döntse el a közönség, mert mégis csak az ő pénzén végzi mindenki a maga feladatát – a színészi összefogás elzavar egy magyar érzelmű rendezőt, mert szerintük nem elég színvonalas művészileg, de egy szava sincs, amikor a szakma nagyjának tartott főigazgató helyére egy erőteljesen nemzetileg orientált fiatal színész kerül – igaz, nem magyar... Lásd, Szabadkai Népszínház magyar társulata – fogalmazott Pásztor István, hozzátéve, aki kitért a felelősség kérdésére is.
– A színház holnap új darabot próbál, ha viszont nincs jó színházépület, ha félbemarad az építkezés, ha nincs pénz a zsinórpadlás megújítására, akkor bizony annak a politikus, a politikai vezető lesz az oka. Sohasem a politizáló színész, hanem mindig a politikus. Az ember az évek múlásával sokat tanul, higgyék el, még a politikus is. Én megtanultam azt, hogy vannak színházak és társulatok, amelyeknek és akiknek semmi nem jó, csak amit ők akarnak, de még az sem. Őket tisztelettel kezelem, mindent elkövetve azért, hogy munkakörülményeik jók legyenek, és magyar nyelven, erőteljes politikai üzenetekkel előadott darabjaik műsorra tűzéséhez legyenek meg a feltételek. Emberként sajnáltam, hogy néhány éve a magyarországi politikai megosztottság éppen a színészek révén került be a vajdasági magyar közéletbe, de mára örülök ennek, mert letisztult a politikai mező, mára mindenki tudja, hogy Vajdaságban is van liberális baloldali nézeteket valló magyar társulat – ezt csak megállapításként mondom, politikusként a politikusi tevékenységükről. Művészi teljesítményről nem beszélek, az a kritikusok dolga – szögezte le Pásztor István, aki kifejtette, büszke arra, hogy tíz évvel ezelőtt önálló épületet kapott a Kosztolányi Dezső Színház, arra is, hogy a 2008-ban alakult Zentai Magyar Kamaraszínház, amely első bemutatóját 2009-ben tartotta, 2013 óta önálló társulattal dolgozik, és arra is, hogy az azóta kiforrott és összeért társulat nemcsak a felnőtt közönséget varázsolja el művészetével, hanem a fiatalokat és a gyermekkorú közönséget is.
– Útjaik, melyek során bejárják a középiskolákat, munkájuk, ami végtelen nyitottságot és szakmai önfegyelmet mutat, olyan előadások sorát hívta életre, ami megkövetelte, hogy meghallgassuk Wischer Johann igazgató urat, és elhiggyük, szükségük van egy kamarateremre, mert a színház falai között akkor tud kiteljesedni a művészet, ha sokféle módon, kamaradarabokkal, monodrámával, kísérleti előadásokkal is kipróbálhatják magukat a művészek. És kell ehhez tér. Az övék itt a tér és az Önöké, a közönségé – szögezte le Pásztor István, és beszéde zárásaként úgy fogalmazott, ha a politika ezt lehetővé teszi, és a színház ezt nem zárja ki, akkor értelmet nyernek a küzdelmek.
Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke a zentai színjátszás meghatározó momentumait elevenítette fel köszöntőjében, kitérve annak a színházi kísérletezésnek és műhelymunkának a fontosságára, amely 1990 novemberétől napjainkig folyik az épületben, és amelynek hála 2008-ban hivatásos színház, 2013-ban pedig már állandó magyar színházi társulat jöhetett létre.
– „Az érintők nemzedéke. Talán így fogunk róluk szólni, így azokról a fiatalokról, akik Zentán most lépnek be az önálló cselekvés mezejére” – írta Burányi Nándor nemrég elhunyt neves írónk és publicistánk huszonhét évvel ezelőtt a Magyar Szóban a Zentai Színtársulat bemutatkozó előadásával kapcsolatban. A társulat az első két év bemutatói után igazán Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című színművének színrevitelével vált olyan csoporttá, amely a maga szórakoztatásán, az önképzésen kívül immár teljes értékű művészi produkciók bemutatására is képes volt. Egyébként ez a darab volt (természetesen már egy professzionális gárdával) a Kosztolányi Dezső Színház első, nyitóelőadása is Szabadkán, amelynek próbái egészen a bemutatóig ebben az épületben zajlottak – magyarázta Hajnal Jenő, kiemelve, akkorra már sikerült kialakítani a színházszerű működés legalapvetőbb feltételeit is, ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a színházi élet képviselői ne nézzék közönnyel mindazt, ami Zentán történik. Ahogyan fogalmazott, akkor csak annyi kellett volna ahhoz, hogy fontos hivatásának továbbra is az addigihoz hasonló igényességgel tudjon eleget tenni, hogy mint egy lehetséges, máshol is alkalmazható és működtethető színházi modell jelentőségének megfelelő helyet, lehetőséget kapjon a vajdasági színházi életben. Mivel mindez elmaradt, a fellendülést és a kivirágzást a visszaesés váltotta fel, hogy azután az új évezred elején újra fellendüljön az öntevékeny színjátszás, majd 2008-ban létrejöjjön a Zentai Magyar Kamaraszínház mint az „érintők nemzedékének” méltó örököse.
– Ebben az ünnepélyes pillanatban engedjék meg, hogy krónikásként még egyszer Burányi Nándort idézzem, aki az Érintők című előadás bemutatójáról azt is írta, hogy „nem sok világraszóló szenzáció volt Zentán az elmúlt 10-20 évben. Ez most az (lehetne. De hogy az lesz-e valóban, az már nemcsak a szerzőn, s nem is csak az előadókon múlik)”. Huszonhét év után elmondhatom: az lett. És hála Istennek, hogy erről a „szenzációról” szólhat ez a mai színházi ünnep is – hangsúlyozta Hajnal Jenő, és köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult ehhez a „szenzációhoz”.
Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója személyes emlékeit elevenítette fel köszöntőjében, hiszen egykor, pályafutásának kezdeti időszakában maga is rendezett Zentán, majd a beregszászi színház megalakulásával és fejlődéstörténetével állította párhuzamba a Zentai Magyar Kamaraszínházat, leszögezve, a színház itt is, ott is fontos megtartóerővel bír.
– Egy közösség a fejlődésének nagyon magas fokán dönti el azt, hogy színházat alapít. Üggyé válik számára ez a dolog, és létrejön a színház, attól a pillanattól kezdve pedig már a színház feladata lesz az, hogy gyökeret verjen, és a szó legnemesebb értelmében szolgálja azt a közösséget, amely eltartja őt, amelyből vétetett, és amelyért léteznie és dolgoznia kell. Úgy érzem, hogy az elmúlt évek generációiból éppen ez kopott ki, éppen ezért újra tudatosítani kell mindenkiben, aki színházcsinálással foglalkozik, hogy az elsődleges feladatunk – mindenféle önmegvalósítás mellett – az, hogy szolgáljuk azt a közösséget, amelynek magunk is a tagjai vagyunk. Ez a színház szépen lépeget előre, és ebben a Nemzeti Színház mindenféle partneri segítséget megpróbál megadni neki. Számunkra ez igen fontos ügy. Jó példa erre, hogy az elmúlt évadban több mint harminc előadást tartottunk külhoni területeken, és több mint húsz előadást fogadtunk külhoni területekről. Természetesen itt, Zentán is játszottunk, ahol nagyon szép ünnepben volt részünk, és természetesen a zentai társulat tagjai is felléptek a Nemzetiben, ahova hamarosan újra ellátogatnak – hangsúlyozta Vidnyánszky Attila, és bejelentette, az általa vezetett intézmény technikai eszközökkel is segíti az új kamaraterem felszereltségének bővítését.
Ceglédi Rudolf, Zenta község polgármestere az új kamaraterem kialakításának hátterében meghúzódó közösségi igény fontosságát hangsúlyozta köszöntőjében.
– Ünnepelünk ma. Ünnepeljük a színészt és a közönséget, magát a színházat, a közösségünket, a tenni akarásunkat, a fejlődési és fejlesztési lehetőségeinket. Mert közönség nélkül nincs színház. Közönség pedig akkor van, ha minőségi programokat kínálunk neki. Olyan előadásokat, amelyek által a néző közelebb kerülhet például egy irodalmi alkotáshoz, ugyanakkor egy-egy helyzet megélésével gazdagodhat személyisége, differenciálódhat érzékelése és reakciói is. Ily módon a színház személyiség- és érzelmiintelligencia-fejlesztő szerepe vitathatatlan. Ugyanakkor községünk számos színházon kívüli kulturális és művelődési programot is kínál az érdeklődőknek. A mai este tehát az igénynek köszönhetően jött létre. Bár vajdasági szinten a zentai Művelődési Ház színházterme nagy befogadóképességűnek minősül ugyanis, számunkra mégis kicsinek bizonyult. Igény mutatkozott az újabb tér megálmodására és kialakítására, hiszen a négy évvel ezelőtt megalakult apró társulat községi, vajdasági és nemzetközi szinten közkedvelt lett – fogalmazott Ceglédi Rudolf, és azt kívánta a színház társulatának, hogy mielőbb lakják be az új teret, tegyék otthonossá, és alkossanak benne olyan dolgokat, amelyekkel továbbra is öregbíthetik Zenta hírnevét, majd köszönetet mondott a Magyar Kormánynak, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek és a Magyar Nemzeti Tanácsnak a támogatásért, illetve a jövő továbbépítésének lehetőségéért.
Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója beszédében kiemelte, az, hogy a kamaraterem létrejöhetett, annak az együttműködésnek, együtt gondolkodásnak és tenni akarásnak köszönhető, amely a színház közösségében és közönségében, valamint támogatóiban munkál.
– Az itt ülők és az itt alkotók között számos egyezés van, sok-sok közös pont. Egyet emelnék ki, amit személyesen tapasztaltam, tapasztalok, és amit talán a legfontosabbnak tartok. Önöket, szinte mindannyiukat már megkerestem vagy kéréssel, vagy valamilyen ötlettel. Senkinek sem volt az a válasza, hogy: á, hát ezt nem lehet, felejtsd el, ugyan már! Pedig de sokszor szembetalálkozik az ember ezzel a válasszal. De itt nem ezt történt. Az volt a válasz, hogy: jó, rendben! Nézzük, mit tehetünk! Gondoljuk át, és oldjuk meg, hozzuk létre, tegyük meg! Óriási dolog! Nagyon könnyű nemet mondani, hárítani, odázni, félretenni és rombolni is. Építeni sokkal, de sokkal nehezebb. És néha nagyon nehéz segíteni, a jó ügy mellé állni, mert akadályokba ütközünk, esetleg rosszallást váltunk ki, talán még valós vagy vélt ellenségeket is szerzünk. De az ember akkor fedezi fel önmagát, amikor megmérkőzik az akadállyal. Emberségesnek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, amelyet lehelyez, a világot építi tovább. És az idő, amit arra veszteget, az teszi olyan fontossá. Mi, a Zentai Magyar Kamaraszínházban igyekszünk csapatként működni. Összekarolva, összefogva túljutni az akadályokon, és haladni a célunk felé. Végezni a dolgunkat, a saját dolgunkkal foglalkozni, és a tőlünk telhető legtöbbet kihozni magunkból – emelte ki beszédében Wischer Johann, és köszönetet mondott mindazoknak, akiknek szerepük volt abban, hogy létrejöhessen az intézmény új játszótere, majd reményének adott hangot annak kapcsán, hogy sokaknak lesz maradandó élményekben része az új kamarateremben.
Az ünnepi köszöntők után az egybegyűltek közösen megtekintették a budapesti Nemzeti Színház, a Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában készült, Ha mi holtak feltámadunk című előadás díszbemutatóját, ezzel avatva fel hivatalosan a Zentai Magyar Kamaraszínház új kamaratermét, amely az elkövetkező évek során minden bizonnyal sok különleges pillanatot kínál majd nemcsak a zentai, hanem a vajdasági közönség számára is.
