A harmadik cigarettája után, amikor már mindketten tudtuk, hová tart a beszélgetés, most máshogy közelítette meg a témát. Az asztal sarkára taszított, félig összecsavart magazin felé rántotta a kezét, kicsit rá is hamuzott. Alig vesz már valaki ilyen borsos árú, nyomtatott kiadást, de most kivételt tett azért, hogy kivághassa belőle azt a kupont, amivel féláron vásárolhat az egyik neves cipőboltban. Az újságnak azonban ára volt, az érte fizetett összegen túl is. Kiderült, ezen a meggyötört példányon szándékosan tekerte be úgy az oldalakat, hogy a címlap még véletlenül se látszódjon. Aztán mégis megmutatta. Kihajtotta és fancsalian nézte azt a művien megkomponált címlapfotót, amin egy kis- és egy kamaszlány egy idősebb nő nyakába csimpaszkodva nevet bele a világba. Egyik középkategóriás magyarországi celeb volt a két gyerekével, de semmiért sem jutott volna eszembe a neve, és nem is hozott annyira lázba, hogy a közben visszacsavarodott lapot ismét kibontsam.
– Újabb kötelező giccses nap közeledik. Fenébe, hogy pont most volt benne ez az akciós kupon. Valentin-nap, nők napja, férfiak és kiscicák napja. Az elhanyagolók és narcisztikusok napját mikor is tartják? – kérdezte keserű gúnnyal, és rögtön indulatosabb monológba váltott, amikor azt a közhelyes feltételezést vetettem fel, hogy talán mégis létezhet harmonikusan működő család, olyan férjek, feleségek, apák, fiúk, anyák és lányaik, akik tényleg úgy éreznek egymás iránt, mint ahogy azt a címlap el akarja hitetni velünk. Erre felpattant a székről, a nappali felé vette az irányt, és ott könyveket csapdosott a földhöz. Régóta ismertem ahhoz, hogy ez kellemetlen helyzetbe hozzon, és amúgy sem ártott volna senkinek magán kívül. Negyvenes évei közelében járó, ideges tekintetű, kissé mogorva nő volt, amióta ismerem, és valószínűleg már jóval előtte is. Mogorva, de a jó fajtából. Nem gondolom, hogy eredendően rossz természetű lett volna, csupán fiatalkora óta rakódtak rá a nehéz rétegek, miközben ismétlődtek a leküzdhetetlennek tűnő rossz minták. Mire megkérdezhettem volna, mégis mit tervez félig felmászva a szekrény tetejére, leereszkedett, és az elhajigált könyveket szedegette. Ott volt köztük egy rakás olyan írás, amelyekből tematikus pszichológiai szakkönyvtárat is nyithatott volna. Most mégsem ezekből akart prezentálni egy-egy velős gondolatot, hanem odahajított elém egy cafatos, legalább ötvenéves kötetet. Egy klasszikus volt, női szerzőtől, több mint száz évvel ezelőttről. Amikor kötelező volt, három mondatot sem tudott belőle elolvasni, de most valami olvasócsoportos kihívás miatt ismét elővette, és bizonygatta, hogy higgyem el, ebben olyan gondolatok vannak a női létről, amelyek ma simán megállják a helyüket. Szinte rám parancsolt, hogy nyissam ki a jelöléseknél, és olvassam el azokat a sorokat, amelyeket aláhúzott fekete filccel. Ezekben a részletekben jócskán virágnyelven fogalmazva, mégis határozottan szó esett a hősnő céltalan hánykolódásáról, a férfiaktól való függésétől, rossz házasságról, gyászról, elvett gyerekről és arról, hogyan avasodott bele a saját életébe. Végül pedig ez a mondat volt aláhúzva: „A család, ez a híres, együtt érző, összetartó fundáció akkor, az én szerencsétlenségemben látszott meg legelőször, hogy milyen szétzüllött, gyenge és közömbös kapocs” – olvastam magamban, de az ő hangján hallottam a súlyos kijelentést. Rögtön azzal korrigálta a szöveget, hogy nemcsak a szerencsétlenségben mutatkozott meg a család működésképtelensége, hanem egyenesen az okozta a legtöbb szerencsétlenséget életében. Szinte minden napra jutott volna egy idevágó hajmeresztő története saját előéletéről, most mégis azt javasolta, beszéljünk inkább az új cipőről, a könyvet pedig az újsággal együtt visszahajította a nappaliba az ajtón keresztül.
Nyitókép: Pixabay
