„Sebeinket a megbékélés gyógyítja”

A béke érdekében tett őszinte lépésekkel, a megbocsátás és az áldozatokról való megemlékezés tanításával kell a jövőbe néznünk, jelentette ki beszédében Tomislav Nikolić államelnök Újvidéken, a rakparti Család szoborcsoportnál tartott megemlékezésen a razzia 75. évfordulóján. Az eseményen részt vettek magas rangú köztársasági és tartományi tisztségviselők: Maja Gojković, a szerb parlament elnöke, Pásztor István tartományi házelnök, Igor Mirović tartományi kormányfő; a városi önkormányzat vezetői, közöttük Miloš Vučević, Újvidék polgármestere; nagykövetségek tisztségviselői: Alona Fisher-Kamm izraeli, Pintér Attila magyar, Axel Dittmann német nagykövet; egyházi méltóságok: Isak Asiel szerbiai főrabbi, Irinej Bulović bácskai püspök.

Mint azt az államfő beszédében kiemelte: a megbocsátás és a megbékélés gyógyítják be igazán sebeinket, a történteket, áldozatainkat soha sem szabad elfeledni, de közösen kell építenünk a jövőt a fájdalmas múlt ellenére is. Horti csapatai ezreket vetettek a Dunába a legkegyetlenebb módszereket alkalmazva, fogalmazott, majd hozzátette, egyéni felelősségek vannak, kollektív bűnösség nem létezik, ezért szomszédainkkal együtt kell építkeznünk, folyamatosan a megbékélésen kell dolgoznunk. Jobb ezer éven át beszélgetni, mint egyetlen órán át háborúzni – húzta alá.

Nikolić javaslatot tett arra, hogy a szerbiai jogrendben határozzák meg a szerb nép szenvedéséről szóló emlékezet egységes intézményét, és a zatiranje kifejezés (irtás, pusztítás, elnyomás) jelezze a szerb nép kiirtására tett kísérleteket a történelem során, elsősorban az első és a második világháború alatt. Mint mondta, a szerbség az egyik leggyakrabban és legnagyobb elnyomásnak kitett nemzet volt az ínséges időkben.

Beszélt a Magyarországgal kötött történelmi megbékélés eredményeiről, annak fontosságáról is, mely már a jövőről szól. A magyarok és a szerbek felelősséggel tartoznak egymás iránt – jegyezte meg.

TRAGIKUS SORSOK

Újvidék polgármestere hihetetlennek és megdöbbentőnek nevezte, hogy 1942-ben megtörténhetett: fasiszta hordák meneteltek Újvidék utcáin. Miloš Vučević elmondása szerint a beteg elmékben a kivégzett áldozatok egyetlen bűne az volt, hogy más nyelvet beszéltek vagy más vallást gyakoroltak az általuk ideálisnak véltnél. Tragikus sorsokról beszél a jeges Duna, közölte, majd sajnálatosnak mondta, hogy maga is ezeken a történeteken volt kénytelen felnőni. Kulcsfontosságú kérdésnek nevezte, ember-e valaki vagy sem, s reményét fejezte ki, nem az számít ma már, kik vagyunk, hanem az, milyen emberek vagyunk.

A REMÉNYBE VETETT HIT

Isak Asiel egy újvidéki család kivégzése alapján közölte: amikor csak egy családtagot is meggyilkol valaki, voltaképpen generációk, elődök és utódok egész sorát irtja ki végérvényesen. Asiel elmondása szerint kiszámolta: a történetben tragikus halált halt Bernárdnak, egy kisbabának, hány ezer leszármazottja lehetett volna csak néhány generációváltást követően…

Irinej Bulović püspök arra a megállapításra alapozta elmélkedését, mely szerint a történelem az élet tanítómestere. Továbbgondolva a mondást, rá kell jönnünk, értékelte, hogy sokan nem tanulják meg a leckét, rengeteg az ismétlődiák. A gonoszság ma is sok helyütt üti fel a fejét, hangsúlyozta. A hitnek azonban a reménybe vetett hitnek kell lennie, s először magunknak kell elsajátítanunk a történelem leckéit. Sikerülhet, tette hozzá, hiszen Dávid is le tudta győzni Góliátot.

A helyszínen a beszédek mellett gyászmisét tartottak. Az újvidéki zsidó hitközség Hasira kórusa és a Szent György-székesegyház énekkara az alkalomhoz illő énekeket adott elő.