Gyufát mernék rá nyelni, hogy az október másodikai magyar népszavazás – a korábbi, országgyűlési választáshoz hasonlóan – itt a déli végeken megint keveseket fog megmozdítani. Sajnálatos.
Másfél évvel ezelőtt sem sok vajdasági magyar élt a szavazati jogával, noha előtte százezres nagyságban kértük és kaptuk meg a magyar állampolgárságot. Úgy látszik az ezzel járó jogokra, a lehetőségekre csak szelektíven tart igényt a népünk. A magyar igazolványt, az útlevelet köszönjük szépen, az ilyen-olyan alapítványi juttatások, az ösztöndíjak, az állampolgársághoz kötött támogatások, no meg bónuszként a konzulátus pohárnyi félszáraz pezsgője jöhet, de már az állampolgári kötelezettségek legszentebbike, a voksolás: büdös. Fölemészti az időnket, ha egy cetlin bekarikázunk valamit. Ha kicsit utána járunk, hol is vagyunk a választói névjegyzéken, netán hol kéne borítékot igényelni és azt meddig lehet föladni.
Noha némileg érthető, ha a hazai politika iszapbirkózásától is retiráló vajdasági magyar választót hidegen hagyja a magyarországi közélet: Szabó bácsi Julis nénivel együtt unja már az apácabódító szövegeket, a sokadik csalódásán van túl, és különben sincs lövése az anyaországi történések hátteréről, mert kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a számára ismeretlen budapesti képviselő hölgyek és urak úri huncutságain eligazodjék, ezért morálisan talán megbocsáthatóbb a közömbösség attitűdje.
Viszont a soron következő magyar referendum eredménye az itteni közösségünk sorsát már nemcsak érintőlegesen, hanem szó szerint húsba vágóan fogja meghatározni. Egyáltalán nem lesz mindegy, Európában először sikerül-e kimondania egy népnek, hogy a nemzeti szuverenitás elidegeníthetetlen része a népfölség elve, és adott esetben elutasítható bármi, ami az adott társadalom többségének megítélése szerint káros, romboló vagy csak szimplán az érdekeivel ellentétes. A nemzet léte mindenekelőtt. Történelmi múltunk megtanított bennünket arra, hogy mindenkor nemet kell mondanunk az összes ránk oktrojálandó diktátumra: lett légyen szó idegenek betelepítéséről, idegen megszállásról, a társadalomtól idegen ideológiák egyeduralmáról. És azt is jól megjegyeztük, legfájdalmasabban okulva a párizsi békeszerződések tapasztalatából, mi történik akkor, ha a fejünk fölött döntenek más országok, nagyhatalmak, a miénktől eltérő szellemiségű elitek vezetői a magyarság sorsáról. Trianon máig ható pofonjának tanulsága emlékeztet rá bennünket: ilyen, amikor a kérdezésünk nélkül megszabják nekünk a határainkkal együtt a jövőnket. Most itt a ritkán kínálkozó alkalom. Bárki részese lehet a nagy egésznek.
A magam szerény módján, izgalommal elegy kíváncsisággal lesem, ugyan mit mondanak minderre a vajdasági magyar politikai érdekképviseletek vezetői.
Módfelett érdekelne, ugyan mire buzdítják a szavazóikat, a szimpatizánsaikat. Mivel az október eleji népszavazással kapcsolatos közleményt – a hétvégi hivatalos VMDP-s állásponton kívül – még egyik magyar érdekvédelmi szervezet részéről sem láttam, ezért csak találgatni tudok.
A már említett VMDP mellett a legnagyobb magyar párt, a VMSZ véleménye borítékolható, annál is inkább, mert Orbán Viktor minapi belgrádi látogatásán elég egyértelműen fogalmazott: Magyarország kormánya a kötelező kvótarendszer ellen száll síkra. Nem újdonság. Az Orbán-kabinet politikája hosszú ideje következetesen markáns a migránskérdés megítélésében. Mivel a VMSZ-re immáron évek óta szövetségesként, partnerként tekint a magyarországi kormánykoalíció, ezért ha kampányolni kezd a vajdasági magyarság körében, aligha kétséges, hogy Pásztor István egyetértésben Budapesttel, és az itthon megnyilatkozó VMDP-vel, szintén a NEM-re való szavazásra fogja ösztönözni a délvidéki magyarságot. Eddig stimmel.
Az már izgalmasabb kérdés, mit lép minderre az összes többi magyar pártalakulat, velük egy kalap alá véve az egyszer már se nem párt, se nem civilnek elbábozott kvázi mozgalmat. Különösen csiklandós az ügy annak ismeretében, hogy ez utóbbi formáció szószólói mind a mai napig a migránsok befogadásának lelkes hívei, úton-útfélen Orbán Viktor, és a jelenlegi magyar kormány kritizálói. Amolyan határon túl agitáló rózsaszínű párducok. Teszik mindezt úgy, hogy közben a saját levükben főnek, lévén elég nehéz egy szabadkai, kelebiai, vagy horgosi honfitársunknak megmagyarázni az ellenkezőjét annak, amit naponta lát, amit naponta a saját bőrén muszáj megtapasztalnia. Az kevés, ha két tucat, egyetemet végzett „értelmiségi” éjt-nappallá téve Újvidéktől Szabadkáig a magyar határzár ellen sikoltozik, és a demokrácia megszűnéséről delirál. Szegények. Ég a lábuk, már érezni a hús szagát, ennek dacára szíszogva bár, de még mindig azt hazudják, hogy nincs itt semmi baj: csak megsült a vacsi…
A vajdasági magyarság ettől a megzuhant moralitású jajongástól, és a közösségi oldalakon történő pótcselekvéses sunyi mocskolódástól politikai értelemben sokkal többet érdemel. Az élhető holnapjai reményében világos, felelős és egyenes válaszokat.
