Nem is lehet megfelelő jelzőt találni arra a példátlan esetre, ami a múlt hétvégén történt, amikor is egyelőre még mindig ismeretlen tettesek a szabadkai Zentai úti temetőből ellopták az 1944/45-ös vérengzéseknek emléket állító Vergődő madár nevet viselő szobrot. Mivel pedig nincsenek meg az elkövetők, azt sem tudni, hogy a már hírhedtté vált színesfémgyűjtők vitték-e el a szobrot, vagy pedig ideológiai okokból kelt lába. Mert ne gondolja senki, hogy az országban teljes konszenzus alakult ki az akkori események értelmezése kapcsán. Az indítéktól függetlenül pedig ez a cselekedet arra mindenképpen jó volt, hogy rávilágítson a tényre, hogy a szerb–magyar megbékélés terén még jócskán akad tennivaló – a szerb oldalon.
(Fotó: Molnár Edvárd)
A szoborlopás kapcsán Pásztor István és a magyar külügy is arra mutattak rá, hogy a szerb kormánynak azonnali hatállyal meg kell hoznia azt a rendeletet, amely jogi értelemben pontot tesz a kollektív bűnösség ügyére Vajdaságban, és semmissé kell tenni azt a korábbi rendeletet, amely kimondja Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét.
A júniusi események tényleg kifogástalanok voltak. A VMSZ és a Szerb Haladó Párt által beterjesztett parlamenti határozat, amely elítéli az 1944/45-ös történéseket, a legkülönbözőbb pártok részéről ott elhangzott beszédek, Áder János köztársasági elnök beszéde a szerb parlamentben és a két államfő közös főhajtása mind-mind azt jelezték, hogy a dolgok jó irányba haladnak. Egyetlen epizódja volt a történetnek, legalábbis a nagypolitika játékterén, ami kissé homályt vetett erre a folyamatra. Ez pedig annak a kormányrendeletnek az elfogadása, pontosabban nem elfogadása, amely ennyi évtized után végre felmentené a kollektív bűnösség alól Csúrog, Zsablya és Mozsor magyarjait. Amit tudni lehet, hogy a magyar államfői látogatást megelőző napra összehívták a szerb kormány ülését, amelyet aztán lemondtak, indoklás nélkül. Június 25-én, Áder, a szerb kormányfővel folytatott egyeztetésre hivatkozva ezt mondta: „A szerb kormány soron következő ülésén helyezi hatályon kívül a kollektív háborús bűnösséget kimondó, II. világháborús határozatot, amely egyes vajdasági magyar települések lakóira is vonatkozott”. Ha most ironizálni szeretnénk, azt is mondhatnánk, lehet, hogy a kormány június óta nem ülésezett, de ilyen fajsúlyú témával ezt nem tesszük, úgyhogy marad a tény, hogy ez a határozat még mindig elfogadásra vár. A hírek nyomán haladva, október elején találunk újabb bejelentést. Ekkor Ivan Mrkić külügyminiszter Budapesten ígérte meg magyar kollégájának, Martonyi Jánosnak, hogy a kormány „a közeljövőben hatályon kívül helyezi” az ominózus szöveget. Egyébként a nyári halasztáskor a szerb kormányfő „technikai akadályokra” hivatkozott.
Miután a valós hátteret nem ismerjük, azt kell feltételeznünk, hogy valaki gátolja ezt a gesztust, valakinek az ügy lezárása, a 44-es vérbosszú tényének beismerése nem áll az érdekében. Azt pedig tudhatjuk, mely körök azok, amelyek így gondolkodnak. Nem a szerb jobboldal, inkább a másik véglet az, amely ösztönösen lefasisztáz mindent, ami magyar és a második világháborúval köthető össze. A különféle baloldali, magukat „antifának” nevező szervezetek, a még mindig létező harcos szövetség és eszmei társaik. De, hogy kormányközelben maradjunk, tudjuk, hogy melyik a kommunista utódpárt, amelynek vezetésében ráadásul olyanok is vannak, akik a párt kommunista korszakában is aktívak voltak. Ők azok – legalábbis a párt egy áramlata –, akik a partizán örökséget tűzzel-vassal védik. Az ő számukra minden honvéd, minden magyar, aki a második világháború idején Bácskában élt, csakis fasiszta és államellenes erő lehetett. Ergo: kollektív bűnösök. Hiszen a szabadkai Népszínház Vörös című előadása is azzal indul, hogy a bevonuló partizánok a felsorakoztatott egyszerű embereket arról faggatják: „Örültetek-e, amikor bevonultak a magyarok?” Micsoda kérdés, hát mit is lehet erre válaszolni? Hogy nem, a délszláv elnyomás jobb volt? De ez még akkor se jelenti azt, hogy együtt is működtek a rendszerrel és egyetértettek mondjuk az újvidéki razziával.
Az pedig, hogy a kormány képviselői már ki tudja hányszor közölték, hogy hamarosan megszületik a kormány határozata, nem más, mint a Nikola Pašić által meghonosított szerb politizálás továbbéltetése, amelynek vezérgondolata: „Obećanje, ludom radovanje”. Szabad fordításban: megígérni semmiből sem áll, ha a másik elég naiv, elhiszi.
Egy szimbolikus gesztusról van szó, amely után még jócskán akad majd tennivaló a történelmi igazságtétel területén, ám amelynek elodázása csak tovább mélyíti a problémát. A szerb társadalomban, a fejekben ugyanis ez a megbékélés nem hozott semmi változást. Ehhez nem keveset asszisztált a belgrádi média, ugyanis szinte kivétel nélkül ezzel a címmel tudósítottak júniusban: „Áder bocsánatot kért a magyarok által elkövetett bűncselekményekért”. Esetleg egy-két helyen jelent meg, ott is csak a szövegben eldugva, hogy Nikolić is bocsánatot kért 1944/45-ért. A fejekben lévő zűrzavart pedig mi sem jelzi jobban, mint a témáról született írásokat kísérő olvasói kommentárok, amelyek java részének lényege: nincs miért bocsánatot kérni, nincs kit és miért felmenteni, akiket akkor a partizánok kivégeztek, azok mind hazaárulók, fasiszták, gyilkosok voltak.
Hasonló stílusú megjegyzések kísérték ezt a mostani szoborlopást és a róla született szövegeket is. Ezért pedig nem azok az emberek a hibásak, akik ezeket a mondatokat leírják. Nekik ezt tanították az iskolában. Vagyis: voltak a partizánok és mindenki, aki nem volt partizán, az fasiszta volt. Azzal, hogy a kilencvenes évek elején bekerült ebbe a történetbe, hogy a csetnikek is a jó oldalon álltak, csak még nagyobb lett a zavar a fejekben. Ebben az országban még azt sem tisztázták, hogy ha a saját nemzettársaik partizánokra és csetnikekre osztódva a megszálló és egymás ellen is harcoltak, akkor pontosan kinek milyen szerepe volt az egész háborúban. Hogyan várhatjuk el akkor, hogy megértsék, a más nemzetiségűek hogyan viselkedtek, melyik oldalon álltak és hogyan gondolkodtak?
A kollektív bűnösségről szóló határozat elfogadása után – miután megtörtént – még mindig marad a kérdés, mikor változik meg a történelem tanítása, mikor készít a szerb állami tévé olyan dokumentumfilmeket, amelyek a magyar–szerb viszonyrendszert dolgozzák fel, a kormány mikor indít kampányt, amelynek során erről a témáról esik szó és így tovább.
A magyar (és vajdasági magyar) oldal ezen a téren nem csak elvégezte a dolgát, de túl is teljesítette azt. A labda a szerb oldalon pattog. Bízzunk benne, hogy az aktuális államvezetés kész őszintén e téma mögé állni és nem csak európai nyomásra tesz néhány elmaszatolt lépést – azt is az utolsó pillanatban, amikor már szorít valamilyen határidő. Ellenkező esetben a bocsánatkérés és a megbékélés is csak felemás lesz, a mi szegény szabadkai madarunk pedig továbbra is vergődni fog. Ha egyáltalán előkerül…
