A szabadkai hatalomváltást követően Zentán is rebesgetni kezdték a nagykoalíció bomlását, vagy legalább föltették a kérdést, hogy ezek után a VMSZ vajon itt is kiebrudalja-e a demokratákat a hatalomból, bár a pártelnök idejekorán igyekezett elmagyarázni, hogy szó sincs általános szakításról a demokratákkal, meg arról sem, hogy most a haladókkal szövetkeznek, hanem Szabadkán az egyre lepusztultabb városért kell valamit tenniük, ha már demokrata vezetéssel ez nem megy. A zentai felvetésben is lehetne némi ráció, ha visszatekintenénk majdnem négy esztendőt. Akkor, 2010 elején ugyanis – némileg eltérő módon – mindkét városban kitették a hatalomból a magyar pártot a demokraták, állítólag annak következtében, hogy a VMSZ képviselői néhány hónappal korábban a köztársasági parlamentben ellene szavaztak a költségvetésnek. Kormányt ugyan nem akartak buktatni (nem is tették), kellemetlen napokat azonban okoztak a demokratáknak azáltal, hogy egyedüliként védték a vajdasági érdekeket. (Micsoda fordulat: jelenleg ugyanazt teszik, de most már az akkor ellenük büntetőhadjáratot vezető demokratákkal együtt, bár így sem nagy sikerrel.) Amennyiben tehát Szabadkán a régi sérelmekért vágott volna vissza a VMSZ, logikus lehetne a zentai folytatás, de mivel nem ez történt (bár némi cinikus mosolyt el tudok képzelni némely arcokon), így „zentai fordulattal” nem kell számolni. Ennek a kisvárosnak a vezetésében egyébként is egészen más a helyzet, hiszen a demokraták nélkül is megvolt a VMSZ vezette többség, tehát felsőbb érdekek hívták életre a nagykoalíciót. Mármint az, hogy a Vajdasági Magyar Szövetségnek fontos szerep jusson a tartományi kormányzásban.
A szabadkai hatalmi „átrendeződést” korántsem fogadta osztatlan siker – némi meglepetésre még a magyarság körében sem. Ez igazán érdekfeszítő kérdés (különösen a párt számára lehet az), hiszen kívülállóként azt mondhatnánk, hogy már szinte elvárható volt ez a lépés, amikor az – országos szinten – elgyengült Demokrata Párt helyi erői elsősorban a hatalmukat igyekeztek menteni a város helyett. A kérdések hosszú sora mindemellett (vagy éppen ezért is) tehát fennáll: miért nem tekintik nagyon sokan helyesnek vagy legalább biztatónak a VMSZ lépését? A lehetséges – nyilván legkevésbé hihető – válaszok egyike, hogy úgy vélik a „romeltakarítással” túl nagy feladatot vett a vállára a magyar párt, amiből nehéz lesz jól kijönni. Ennél kézenfekvőbb az a magyarázat, hogy a demokrata párti magyarok – hogy ki miért válhat szerb párt tagjává, abba ezúttal nem mélyednénk bele, mert hosszú és kalandos utazás lenne – természetszerűen nem tekintik helyes lépésnek a pártjuk mellőzését. A számos lehetséges felelet közül igazán mégis az jelentheti a legnagyobb dilemmát – avagy válthat ki legnagyobb ellenszenvet –, hogy a Szerb Haladó Párttal szövetkezett a magyar érdekszervezet, s ha ez már nem is „az” a párt (hanem radikálisból lett haladó), de a vezetői amannak is ott voltak az élvonalában, s emberek sokasága jól emlékszik a korábbi tevékenységükre. A szabadkai szövetkezésből pedig sorjáznak a további dilemmák, amelyek – és igazán ez a lényeg – elvonatkoztathatóak egy helyi megoldástól. Etikus-e olyan párttal „társulni”, amelynek említése vezetőinek korábbi dicstelen politikai karrierjét idézi föl? Aligha etikus, de indokolt lehet. Azon múlik a döntés, hogy a korántsem alaptalan ellenszenv vagy a célok elérésének jobb esélye kerül-e fölénybe. Úgy tűnik, ebben a tekintetben az unióban már „szalonképessé” vált a párt, miként a hazai demokrata politikai ellenfél sem zárkózna el az együttműködéstől. Persze a VMSZ mindettől függetlenül még megtehetné, de könnyen lehet, hogy politizálásának a haszna veszne el. Jól tudjuk, hogy a Vajdasági Magyar Szövetséget (is) már hosszú ideje foglalkoztatja ez a kérdés, hiszen több mint egy évvel ezelőtt, a magyarkanizsai értekezletük után így nyilatkozott lapunknak Pásztor István pártelnök: „Megfogalmaztuk: a VMSZ számára nem az az elsődleges szempont, hogy melyik párt vagy politikai blokk szövetségese, hanem az, hogy miként tudja érvényesíteni a vajdasági magyar közösség érdekeit. Ezt kell szem előtt tartanunk, amikor a keskeny pallón egyensúlyozunk. Az a szövetségesünk, aki segít bennünket az egyensúlyozásban, és nem az, aki le akar bennünket róla lökni. Az nem számít, hogy a segítők vagy a bennünket akadályozók, mely párt színeit viselik.”
Amikor hozzáértők és laikusok egyaránt közeli (jövő évi) választásokat jósolnak, miként a közvélemény-kutatók a haladó párt folyamatos erősödését, szinte indokolatlan a kérdés, hogy megengedheti-e magának a VMSZ, hogy erkölcsi okokra hivatkozva fél évtizedre vagy akár hosszabb időre kizárja magát a legerősebb kormánypárttal történő együttműködésből, vagy esetleg a magyar érdekvédelmet még inkább szolgáló hatalmi pozícióba is kerüljön. Úgy tűnik, ez a vita a pártban már eldőlt, csak az bizonytalan, hogy meg tudták-e kellően győzni azoknak a táborát, akiknek az érdekeit potenciálisan képviselik.
A „szabadkai fordulat”-ot az „elhatárolódni vagy szövetkezni” kérdésének gyakorlati eldöntése tette igazán közérdekűvé a kívülállók számára, még ha nem is teljesen mellékes, hogy ismét magyar polgármestere lett a városnak.
