Csúrogon az egykori dögtemetőben 1994-ben állították fel az első keresztet az ott elhantolt ártatlan magyar áldozatok emlékére. Novemberben lesz 20 éve, hogy elsősorban Teleki Júlia, Légvári Sándor és később sokan mások életben tartják az emlékezést. Én 15 éve kevés kivétellel minden megemlékezésen ott voltam és szinte minden keresztgyalázást, márványtábla-összetörést láttam. Kezdetben csak kevesen voltunk és hatalmas szemétkupacok között, a legelésző tehenek mellett gyalogoltunk fel a parányi dombra, hogy együtt emlékezzünk. Ahogy múltak az évek, egyre többen lettünk. Édesanyámat is elvittem egyszer ide. Ötéves volt, amikor az édesapját itt kivégezték. Az odafelé vezető úton még beszélgettünk, de sem ott, se hazafelé nem szóltunk egy szót sem. A fájdalom ránk nehezedett. Én féltem megszólítani, mert az arcán azt láttam, leginkább zokogni szeretne. De tartotta magát. Kisírt szemekkel nézett a semmibe.
Nagyon sok túlélővel találkoztam, beszéltem ott a szeméttelepen, láttam idős embereket összeomolva, másokat a fájdalom dacára is erősnek mutatkozónak, kicsit talán megbékéltnek, hogy mégiscsak eljöhettek oda, arra a helyre, ahol őseik nyugszanak. Valamennyien tudják, hogy csontjaik nincsenek már itt, mert azokat összeszedték és elszállították Cservenkára. De itt végezték ki őket és ez az a hely, ahol emlékezhetnek.
Ahogy múltak az évek, egyre többen lettünk. Túlélők, hozzátartozók és politikusok is. Lassan az egykori dögtemetőbéli emlékezés a 44-es megtorlások szimbólumává vált. A tényfeltárás Siflis Zoltán 1991-ben készült dokumentumfilmjével, és az ugyanebben az évben Matuska Mártonnak a lapunkban közzétett dokumentumsorozatával kezdődött meg. De kutatta a témát Mészáros Sándor történész, Teleki Júlia túlélő és sokan mások. Értékes munkák ezek, kincset érő visszaemlékezések. A történtek tényszerű, tudományos, történelmi feldolgozása a Magyar–szerb Akadémiai Vegyes Bizottság munkájával kezdődött meg. A VMSZ kezdeményezésére alakult meg ez az államközi bizottság 2009-ben. A kutatás még folyamatban van, de minden eredményről beszámolnak a vegyes bizottság honlapján (www.magyarszerbmult.hu).
Reményt keltő történések voltak ezek, ám ennek ellenére szinte minden évben vagy kitörték a Légvári Sándor faragta kereszteket, amit a dögtemetőben halottak napján állítottak fel, vagy festékkel öntötték le, vagy éppen felgyújtották. Az elkövetőket a rendőrség egyetlen esetben sem találta meg. Ott voltam, amikor 2003-ban Légvári Sándor meg még néhány férfi betonba öntötte a hatalmas márványtömböt, hogy majd ezt nem gyalázzák meg, nem törik össze. Teleki Júliával álltunk a kis dombon és akkor úgy tűnt, ez a kőtömb örökös lesz. Három nap után darabokra verték.
Júliával mentünk ki megint a szeméttelepre, hogy megnézzük, mi maradt a márványtömbből. Borzalmas látvány volt. Még holtukban is meggyalázták azokat, akiket ártatlanul végeztek ki. A vérengzések után Csúrogon a magyar temetőt felszántották, a katolikus templomot pedig lerombolták. A magyar házakban szerbek laknak, a magyar földeket pedig 70 éve mások szántják.
Senki sem tudta igazán mit is gondolnak a csúrogiak a mai magyarokról, de azt minden évben érzetük, hogy a helyszín is méltatlan és az is tűrhetetlen, hogy évről évre eltűnnek a keresztek.
2010-ben a megemlékezésen Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti képviselője a következőket mondta:” Addig, ameddig vajdasági magyarok élnek, emlékezni fogunk arra, hogy mi történt 1944-ben és 1945-ben és ameddig a Vajdaságban, a Délvidéken magyar ember él, el fogjuk azt várni Szerbiától, hogy a bocsánatkérés és a kárpótlás is valamilyen formában megérkezzen.”
A képviselő a szerb parlamentben is beszélt az 1942-es és az 1944-es történésekről, mert a szerb lakosság, még az értelmiség sem tudja, hogy mi történt ezekben az években Vajdaságban. A megbékélés lassan, óvatosan kezdődött: előbb a magyar politikusok mellett csak a tartományi elöljárók vettek részt a csúrogi megemlékezésen, majd a Razzia 42 egyesület tagjai is.
A VMSZ kezdeményezésére 2012-ben megkezdődött a történelmi megbékélés előkészítése. Azt csak feltételezhetjük, micsoda harc, milyen meggyőzés folyhatott a háttérben, hogy végül nyilvánosságra hozhassák: emlékmű épül a csúrogi magyar áldozatoknak a dögtemetőben, a szerb áldozatoknak pedig felújítanak egy helyiséget a település központjában, amit emlékmúzeumnak alakítanak ki. Az emlékmúzeum felújítását a magyar állam pénzelte. A szerb kormány vállalta a csúrogi emlékmű megépítését és az emlékpark kialakítását.
Már márciusban elkészült a múzeum, a sintérgödörben pedig még június elején sem kezdték meg a munkát. De aztán mégiscsak elkezdődött valami. Június 22-én jártam ismét Csúrogon. Akkor már nagyban dolgoztak a munkások, de mivel nyilvánvaló volt, hogy feltakarítani már nem lesz idejük a három nap múlva esedékes államfői látogatásig, a VMSZ 250 aktivistája utazott el az emlékhelyre, hogy a környéken rendet tegyenek. Pásztor István, Maglai Jenő, Újhelyi Ákos és még sokan mások szemetet gyűjtöttek, egyengették a talajt, söprögettek, füvet kaszáltak, gereblyéztek.
2013. június 26-án Áder János magyar köztársasági elnök a szerb parlamentben bocsánatot kért azokért a bűnökért a szerb néptől, melyeket a II. világháború idején magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen Vajdaságban. A szerb parlament ezt megelőzően, ugyancsak a VMSZ kezdeményezésére és háttérmunkájának köszönhetően nyilatkozatban ítélte el a második világháború idején a magyarok ellen elkövetett bűnöket.
Elkészült az emlékpark és a szerb képviselőházban tett látogatás után tavaly június 26-án Áder János meg Tomislav Nikolić szerb köztársasági elnök együtt fejet hajtott a magyar áldozatok emléke előtt, majd a szerb emlékhelyen is elhelyezték a kegyelet virágait. Történelmi pillanat volt ez.
Mindahányszor eszembe jut ez a nap, arra gondolok, hogy Szlovákia úgy lépett be az EU-ba, hogy a Benes dekrétumok még mindig érvényben vannak. Mi eljutottunk a keresztek égetésétől az emlékhely kiépítéséig (bár az idén még folytatni kell a munkálatokat), meg addig, hogy a szerb államfő fejet hajtott az ártatlan áldozatok emléke előtt.
Közel sincs még vége ennek a történetnek, hiszen a szerb kormány adós a kollektív bűnösségről szóló három határozat hatályon kívül helyezésével, és mi tagadás, az is jólesne, ha Áderhoz hasonlóan Nikolić is bocsánatot kérne. Bár, ha fejet hajtott, én a magam részéről ezt elfogadom.
Sem az eddigieket, sem a hátralévő lépéseket nem lehet a pálya széléről megtenni. Ehhez kellett egy parlamenti párt, amely ezt szorgalmazta, és ha elakadtak a dolgok, akkor reagált, győzködött, ha kellett, mozgósította az embereket és takarítottak. Magyar vonatkozásban a csúrogi emlékhely kiépítését és a történelmi megbékélés tető alá hozását tartom a 2012-es választások óta eltelt időszak legnagyobb eredményének.
Ez nem olyan eredmény, amit zenével, tánccal lehet ünnepelni. Még csak nem is örülnek az emberek neki, hanem megnyugvás tölti el az érintetteket és együtt érzőket, hogy eljutottunk addig, hogy a vérengzések szimbólumává vált helyszínén van egy emlékpark. Emberi méltóságunkban erősödtünk meg. S ez nem kevés. „Az emberi méltóság érzése nem tűri a szennyes vétkeket. Csak a szabad ember nem fél, márpedig a félelem aljassá és boldogtalanná görnyeszt.”(Raffy Ádám).
A túlélők és családjaik hetven évig féltek.
