Már hónapok óta számít állandó újságírói kérdésnek, a közvéleményt lankadatlanul foglalkoztató témának: meddig bírja még a tartományi kormány? A Demokrata Párt, mint ismeretes, szinte abszolút többséget szerzett a 2012-ben megtartott tartományi parlamenti választásokon, a 120 fős képviselőházban 59 mandátuma lett, sőt, a későbbiekben az egyetlen liberális demokrata párti képviselő is engedett a csábításnak és átlépett a demokraták népes táborába. A Vajdasági Magyar Szövetséggel és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával így valóban törhetetlennek tűnő parlamenti többség alakulhatott ki. Nem véletlen az „annak tűnő” kifejezés használata, az idő múlásával ugyanis egyre világosabbá vált, hogy még egy ilyen meggyőző többséget sem lehet teljesen biztosra venni, ha a politikai körülmények az országban időközben nem a többséget legnagyobbrészt alkotó párt javára változnak. Szinte említést sem kell tenni a Szerb Haladó Párt felfelé íveléséről az elmúlt két év során. Másrészt, a Demokrata Pártnak enélkül is megvoltak a saját problémái. Egy ideig úgy tűnt, hogy a belső zúzódások a párt tartományi szervezetét nemigen fogják érinteni. Boris Tadić leváltását követően a vajdasági DP egy autonómia-központúbb politika folytatásába kezdett, egyrészt szemmel láthatóan sokkal szabadabb kezet kapott a belgrádi pártközponttól, másrészt pedig valószínűleg úgy látta jónak taktikai szempontból is, ha ez a politikai irányvonal mögé sorakozik fel. Korai lenne azt elemezni, hogy ez hosszú távon is ekképp marad-e, hiszen jelenlegi rossz népszerűségi adatai miatt nem teljesen kizártak a párton belüli vezetői változások, ami megint csak módosíthatja, ha úgy tetszik belgrádi vizekre terelheti a DP hozzáállását a tartomány ügyeihez.
A Szerb Haladó Párt által vezetett köztársasági kormány, talán sokak számára furcsa módon, nagyobb együttműködő készséget mutatott a vajdasági kezdeményezések iránt, mint az előző demokrata párti, amelyik pedig bőven megvalósíthatta volna a vajdaságiak minden elképzelését, lévén szó egyazon hatalmi struktúráról a hatalom mindkét szintjén. Hosszú idő után először fordult elő az, hogy a Tartományi Képviselőház elnöke és a kormány tagjai egyáltalán megjelenhettek Belgrádban saját törvénymódosítási indítványaikkal, indokolhatták és magyarázhatták azok létjogosultságát. Noha a képviselőház minden esetben elutasította ezeket a javaslatokat, annyi hasznuk mégis volt a kezdeményezéseknek, hogy a köztársasági képviselőknek és nyilvánosságnak a tartomány elsősorban finanszírozásjellegű gondjaival kellett foglalkozniuk, ha akarták, ha nem. Másrészt ugyanez az SZHP a tartományban egészen más szerepet öltött magára, számos javaslat esetében az alkotmányőrző Szerbiai Demokrata Pártéhoz hasonló autonómiaellenes és nacionalista álláspontot képviselt, amely csak az utóbbi néhány hónapban szelídült kissé – megvannak az okai is annak, hogy miért.
A március 16-án megtartott rendkívüli köztársasági választások már egyértelműen bizonyították is azt, amiről a haladók az előző hónapokban folyton beszéltek. A párt elsöprő győzelmet aratott nemcsak a köztársaság szintjén, hanem Vajdaságban is, ahol a szavazatok 46 százalékát kapta. A tartomány szintjén a nemrégiben még legnagyobb népszerűségnek örvendő DP alaposan visszaesett, a szocialistáknak, a Vajdasági Magyar Szövetségnek és egykori pártelnökük újonnan létrehozott szervezetének is sikerült maga mögé utasítania a pártot – ez utóbbinak kétségkívül a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával alkotott koalíciónak köszönhetően. Kétség tehát nem fér ahhoz, hogy a tartományban is aratna az SZHP a választásokon, függetlenül attól, hogy itt összetettebb választási rendszer van érvényben, mely magába foglalja a többségi és a részarányos elvet is.
A tartományi parlament legutóbbi ülése azt bizonyította, hogy a körülmények ellenére a többség továbbra is stabil. Még a DP frakciójából kivált Új Demokrata Párt képviselőcsoportja is megszavazta a javaslatokat. A liga és a VMSZ is kitart a jelenlegi többség mellett, ami arra enged következtetni, hogy olykor Szerbiában is győzedelmeskedhet a józan ész. Egy ilyen végkifejletre pedig most mindennél jobban szükség mutatkozik. A tartományi képviselőkre ugyanis hamarosan a Szerbiai Alkotmánybíróság által megkérdőjelezett statútum megvitatásának és elfogadásának a feladata vár, melyet aztán a köztársasági parlamentnek is jóvá kell hagynia. A tartományi és köztársasági vezetőség együttműködése nélkül erre semmilyen lehetőség sem lenne. Hogy ennek az együttműködésnek ma reális alapja van, az nagyban köszönhető a tartományi parlament elnöke által elvégzett munkának. Pásztor István volt az, aki valóban mindent megtett azért, hogy még véletlenül se legyen politikai kérdés a statútum elfogadása, vagyis annak megelőzéséért, hogy jogi szakadékba zuhanjon a tartomány és vele együtt Szerbia is, ha nem sikerülne a megadott határidőn belül rendezni a kérdést.
A statútum kapcsán kötött ideiglenes „békeszerződés” azonban bizonyára nem csupán a statútumra vonatkozott. A választások kiírása is minden bizonnyal napirenden szerepelt a pártok közötti egyeztetés során. A megszületett megállapodásra csak egy-egy kijelentés utal. A legvalószínűbb, hogy a választásokat már e kérdés rendezését követően és a szokásos nyári pihenő után kiírják. A dátum véglegesítése nem olyan nagy feladat. Hogy pontosan mi fogja előidézni ennek a lépésnek a megtevését, szintén részletkérdés. Ami szinte biztosra vehető: a jelenlegi demokrata többség nem fogja kibírni a négyéves mandátumot a dolgok jelenlegi állása, s a feltételezhető háttérmegegyezések szerint.
Jó lenne, ha választások ide vagy oda, a tartomány finanszírozásáról, hatásköreiről, autonómiájának fejlesztéséről is sikerülne ehhez hasonló, értelemre támaszkodó párbeszédet kialakítani a közeljövőben. Talán éppen az alkotmány várható módosítása kapcsán.
