Ha nem velünk történne nevetséges lenne – így kommentálta Pásztor István a VMSZ elnöke a választások után előállt helyzetet, amelynek lényege, hogy a nemzetiek és az Európa-pártiak is a szocialistáknak udvarolnak, mintha a világ legkívánatosabb mátkájáról lenne szó. És valóban így van. Most mindenki azzal a párttal szeretne együtt kormányozni, amelynek eddig szemére rótták a kilencvenes éveket és annak minden hordalékát.
Ha nem velünk történne nevetséges lenne – így kommentálta Pásztor István a VMSZ elnöke a választások után előállt helyzetet, amelynek lényege, hogy a nemzetiek és az Európa-pártiak is a szocialistáknak udvarolnak, mintha a világ legkívánatosabb mátkájáról lenne szó. És valóban így van. Most mindenki azzal a párttal szeretne együtt kormányozni, amelynek eddig szemére rótták a kilencvenes éveket és annak minden hordalékát.
Természetesen, megbízható információk nincsenek arra vonatkozóan, mi történik pontosan a kulisszák mögött, csupán annyit lehet sejteni, hogy a politikusok ismételten nagyon átverik az átlagembert, akinek a kegyeiért a hosszadalmas kampányban sok mindenre képesek voltak.
A választás másnapja óta ugyanis a radikálisok illetve Koštunica és Ilić magukat népnemzetinek nevező koalíció heves kormányalakítási tárgyalásokba kezdtek egymás között és a szocialistákkal is. Azonban, amíg e két párt képviselői folyamatosan arról igyekeznek meggyőzni a „nagyérdeműt”, hogy szinte teljesen kész a koalíciós megállapodás és ők hárman egy büszke, nemzeti kormányt fognak létrehozni, addig a szocialisták hallgatnak.
Hallgatnak, és fürödnek a rivaldafényben. Abban a fényben, amely teljesen váratlanul pihent meg éppen az ő „orcájukon”.
A bizalmas információk már korábban arról szóltak, hogy Tadić és a szocialista elnök Dačić korábban megállapodtak a közös kormányzásban, csak éppen a szavazóikkal kell lenyeletniük a tényt, hogy korábbi esküdt ellenségeikkel készülnek „összefeküdni”.
Itt-ott egyesek elszólják magukat egyesek a szocialisták és partnereik közül. Így például Milutin Mrkonjić - aki a '99-es bombázások után arról maradt meg az emlékezetünkben, hogy „szebbet és jobbat épített” ráadásul azt befejezte „határidő előtt – nyíltan kijelentette, azzal lépnek koalícióra, aki biztosítja a hozzáférést az európai pénzalapokhoz. Dragan Marković Palma, Jagodina polgármestere, az Egységes Szerbia vezetője, aki pedig Arkan párttársaként kezdte karrierjét nyíltan követelte, szakítsák meg a tárgyalásokat a radikálisokkal és a népnemzetiekkel.
Mindeközben pedig Ivica Dačić mosolyog, fölényeskedik és élvezi, hogy minden figyelem rá hárul, ami miatt szinte még az Eurovízió fellépői is árnyékba szorulnak. Tudja, hogy ez a dicsőség rövid életű, addig tart, amíg nem hozakodik elő a farbával, nem dönti el, melyik oldalra áll. Az egyik oldalon választhatja, az ország elszigetelődését, a Kosovo-hisztéria folytatását és pártja miloševići politikájának folytatását, ami rövid távon jól jövedelmezhet, hosszú távon azonban csődöt jelent. A másik választás, hogy az európai erőkkel szövetkezik, pártját valódi szocialista erővé változtatja és bevezeti a Szocialista Internacionáléba. Sokak szerint ez utóbbi jelenti számára a mézesmadzagot, amelyet a görög Jorgosz Papandreu az Internacionálé elnöke húzott el előtte. Reálisan szemlélve a válaszútra került szocialistáknak egyedi és vissza nem térő lehetőségük van arra, hogy reformálódjanak, és biztosítsák stabil megmaradásukat a politikai színtéren. Dačić, aki az eltűnéstől mentette meg a pártot, minden bizonnyal nem csekély erőfeszítések árán, valószínűleg ezt az utat választja. Reálisan. Csakhogy mi Szerbiában élünk, ahol a realitás gyakran háttérbe szorul.
Jelen helyzetben mindkét oldal sorban áll a szocialisták kezéért. Teszik ezt annak ellenére, hogy egyelőre nem egy szépséges aráról van szó, hanem egy békáról, amelyet meg kell csókolni. És majd csak a cuppanás után derül ki, hogy Tadićék kivel bútoroztak össze. Egy menyasszonnyal, vagy egy varangyos békával.
