A Szerbiai Képviselőház szombaton fogadta el a magánosítási törvényt, valamint a csődeljárásról szóló törvény módosítását és kiegészítését. Dušan Vujović gazdasági miniszter értékelése szerint a magánosítási törvény olyan megoldásokat kínál, amelyeknek köszönhetően az eddig nem magánosított 584 állami vállalat sokkal egyszerűbben találhat lehetséges együttműködő partnerre, beruházóra és vásárlóra, vagyis visszatérhet az ország gazdasági életébe. Ha ez esetleg mégsem sikerülne, akkor a csődeljárás irányában kereshetik a megoldást, magyarázta Vujović. A vállalatok magánosításának határideje 2015. december 31.
A parlamenti ellenzéki pártok nem hiszik, hogy a magánosítási törvénnyel sikerül megmenteni a majdnem 600 vállalatot, meg vannak róla győződve, hogy ezek csődbe mennek, munkásaik pedig tartósan utcára kerülnek. A Magyar Szónak a téma kapcsán Milan Ćulibrk gazdasági újságíró, a NIN szerb nyelvű hetilap főszerkesztő-helyettese nyilatkozott.
A magánosítás eddigi folyamatát nem lehet sikeresnek nevezni. Mivel kecsegtet ebből a szempontból a most elfogadott magánosítási törvény?
– Tekintettel arra, hogy a privatizációból a legszörnyűbb, legsikertelenebb vállalatok maradtak ki, amelyek veszteséget veszteségre halmoznak, már az is sikernek számítana, ha a megmaradt vállalatok ötven százalékát sikerülne magánosítani. Úgy vélem, hogy legtöbbjüket fel kell majd számolni, mert ma már nem termelnek, de ha termelnének is, terméküknek akkor sem lenne piaca. Nem ezen a törvényen múlik, hogy a fennmaradó vállalatokat el lehet-e adni.
Mi a kifizetődőbb az állam számára: hatalmas költségvetési eszközökkel életben tartani a szóban forgó vállalatokat, vagy hagyni, hogy ha úgy adódik, akkor mindegyikükben elinduljon a csődeljárás?
– Az elmúlt több mint tíz évben mindegyikük veszteséget jegyzett. A vállalatok vesztesége éves szinten összesen nagyjából 300 millió eurót tett ki. Tíz év alatt ez hárommilliárd euró. Ebből a hárommilliárd euróból sok mindent be lehetett volna fejezni az országban, az összes épülőfélben lévő autópályát és minden egyéb infrastrukturális beruházást. Sokkal korábban kellett volna azt mondani, hogy ennyi, elég volt, a vállalatokat vagy megvásárolja valaki, vagy mindegyikben induljon el a csődeljárás. Még akkor lépni kellett volna, amikor a világpiacon is más volt a helyzet, nem volt válság. Évekkel ezelőtt ezek a vállalatok közül sokkal többet el lehetett volna adni, mint amennyit most majd feltehetőleg sikerül. Inkább el kell ezeket ajándékozni, de nem évi többszáz millió eurót beléjük ölni. Az állam tévesen lépett fel: ha magatartásával évről évre azt üzeni az állami vállalatoknak, hogy bárhogy viselkedhetnek, bárhogyan üzletelhetnek, hiszen az állam úgyis mindig mögéjük áll és mindent kifizet helyettük, akkor a vállalatoknak motivációjuk sincsen arra, hogy sikeresen működjenek.
Milyen terve van az államnak a vállalatok munkásaira vonatkozólag?
– A csődeljárásba kerülő vállalatok munkásai végkielégítést fognak kapni, ezt a költségvetésből teremtik elő. Egyébként ezeknek a vállalatoknak a dolgozói jobb helyzetben vannak, mint sok magánvállalat alkalmazottjai, ők nem számíthatnának semmiféle kedvezményre. Az persze igaz, hogy legtöbbjük feltehetőleg nehezen talál új munkát, valószínűleg tartósan a munkaközvetítő nyilvántartásában maradnak.
Mi a véleménye az államközi megállapodás alapján történő magánosítási modellről?
– Ez az egyik legnagyobb hiányossága a magánosítási törvénynek. Még jó, hogy a jogszabályból végül törölték azt a rendelkezést, amely mentén a megállapodás közvetlenül is megszülethetett volna Szerbia és egy másik ország vállalata között. Most már csak államközi megállapodások alapján íródhatnak alá ezek a megállapodások, az államközi megállapodásokat pedig a köztársasági képviselőháznak is meg kell vitatnia, illetve el kell fogadnia. Így ha a képviselők bármilyen visszaélésre gyanakodnak, akkor elméletileg reagálhatnak majd. Ugyanakkor tudjuk, hogy az államközi megállapodásokat a parlament általában nagyobb vita nélkül fogadja el, ezért jogos azoknak a félelme, akik az államközi megállapodás alapján történő magánosítás veszélyeire figyelmeztetnek. Ha mégis sor kerül magánosításra államközi megállapodás alapján, akkor az ügylet minden részletének nyilvánosnak kellene lennie, ellenkező esetben a közvélemény csupán találgat, hogy az adott szerződés kedvező-e, vagy éppen ellenkezőleg.
Az egyik ilyen titokzatos ügylet a JAT Airways magánosítása volt.
– Jó, hogy az állam stratégiai partnert talált és a JAT ma Air Serbiaként működik. Hosszú éveken át állítottam, hogy a JAT-ot ingyen kellene valakinek odaadni, csak ne termeljen évi 30 millió euró veszteséget. Az viszont rossz, hogy továbbra sem tudjuk, mi szerepel a szerb kormány és az Etihad Airways, a Egyesült Arab Emírségek nemzeti légitársasága között aláírt szerződésben. Így az sem egyértelmű, hogy Szerbia nyereségesként, vagy esetleg veszteségesként kerül ki ebből az üzletből, hiába bizonygatja a kormány, hogy a szóban forgó ügylet gyümölcsöző. Ilyen körülmények között teljes mértékben megértem az ellenzéki politikai pártok kritikáit.
Hasonló-e a helyzet a Belgrád víziváros projektummal is?
– Persze, mint ahogyan a Fiattal, a Szerbiai Kőolajipari Vállalattal és sok más olyan gazdasági társasággal is, amelyeket államközi megállapodás alapján magánosítottak. Amíg titkosak maradnak ezek a szerződések, addig az emberek gyanakodni fognak, hogy valami nem úgy történt, ahogyan kellett volna, vagy ahogyan az kedvező lett volna az ország számára, hiszen ellenkező esetben az államvezetés nem titkolózna.
