Első pillantásra mellbevágó adatokat közölt a sajtóval a Munkaadók Uniójának egyik tisztségviselője. Elmondta ugyanis, hogy a mindenkori szerb kormány az elmúlt tíz évben 4,2 milliárd(!) eurót tulajdonképpen kidobott az ablakon azzal, hogy hathatósan támogatta a tönkrement vagy folyamatosan veszteségben levő állami vállalatokat.
A felesleges kiadások csoportjába tartoznak a költségvetés terhére történt közvetlen és nagy összegű támogatások, az állami és közvállalatok által állami garanciával felvett hitelek törlesztése, a szolgálati évek összekapcsolása és egyéb, minden haszontól mentes kiadások.
Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy ugyanazokban a vállalatokban, amelyek egy feneketlen zsáknak felelnek meg, a fizetések jóval a köztársasági átlag felett vannak. Arról nem is szólva, hogy a vezető pozícióban levő emberek, veszteség ide, veszteség oda, minden hónapban igencsak degeszre tömött borítékkal térnek haza. Két évvel ezelőtt (is) a JAT vezérigazgatójának nettó keresete 285 000, a vasúti közvállalat első emberéé 119 000 dinárt tett ki.
A nagy kérdés azonban, hogy pontosan hova úszott el a rengeteg pénz? Nos, bizonyos források szerint a kormány(ok) tíz év alatt 2,11 milliárd eurót az állami kézben levő, de folyamatosan hatalmas veszteségeket halmozó cégeknek adtak, a fennmaradó részt pedig azok a vállalatok kapták, amelyeket a Privatizációs Ügynökség irányított, folytonosan „átszervezés” alatt, illetve a „stratégiai partner” keresésének fázisában voltak, más szóval, azoknak a vállalatoknak juttattak tíz év alatt 1,62 milliárd eurót, amelyek olyan állapotban vannak, hogy a kutyának sem kellenek.
A helyi érdekű közvállalatok is meglehetősen sokba kerültek a kincstárnak, hiszen „megbocsátott” adók és járulékok, valamint különféle támogatások címén 223 millió eurótól mentették meg a költségvetést.
Már a fentebb felsorolt összegek is a meglepetés erejével hatnak a vékonypénzű kisemberre, de azt is tudni kell, hogy jó néhány közvállalat nemzetközi forrásokból (Nemzetközi Fejlesztési Bank stb.) komoly célösszegekhez jutott, viszont a pénzt nem a rendeltetésnek megfelelően használták fel, tehát az állam, mint kezes, kénytelen lesz esetenként visszaadni a sok millió eurót, vagy büntetést fizetni. S ezek a számlák csak a jövőben fognak Belgrádba érkezni.
Amiről a közvélemény nem sokat tud, a szerbiai adófizető polgároknak a koszovói szerbek is meglehetősen sokba kerülnek. Csak a múlt esztendőben hozzávetőleg 50 milliárd dinárt, vagyis fél milliárd eurót költött a kormány a nemzettestvérek eltartására.
Vajon mit lehetett volna kezdeni ennyi pénzzel egy egészséges gazdaságban? Nos, a szakemberek szerint, ha a kormány nem a lyukas zsákokat igyekezett volna minduntalan betömni, hanem igen kedvező, egyszázalékos kamattal az életképes (magán)vállalatokat hitelezte volna – azzal a feltétellel, hogy minden 20 000 euró felhasználásakor az érintett köteles lett volna munkába állítani egyet a közvállalatokból technológiai munkaerő-feleslegként elküldöttek közül –, több mint 200 000 munkahely megnyitását serkentette volna, s ezek az emberek, valamint mindazok a cégek, amelyek ily módon olcsóbb forgótőkéhez és beruházási eszközhöz jutottak volna, egy évtized alatt több mint 10 milliárd euróval növelték volna az ország nemzeti jövedelmét.
Kár, hogy az elemzés nem tér ki az utóbbi 25 évben történtekre, mert akkor azon is eltöprenghetnénk, hogy gazdasági téren mit érhetett volna el az ország, ha az „elháborúzott” és a hadigazdagok által ellopott legalább 5 milliárd dollárt, valamint a rablógazdálkodással felérő magánosítás során eltüntetett, csak a jóisten által ismert összeget is az ország fellendítésére és ezzel együtt az emberek életszínvonalának növelésére használták volna fel.
Így azonban a balga nép kénytelen rezignáltan tudomásul venni, hogy a pártzászló színétől függetlenül a mindenkori hatalomtartók elprédálták az adófizetők milliárdjait.
