Lehet, hogy még a legnagyobb példányszámú fővárosi napilap szerkesztőségében sem „haraptak volna” a témára, ha egy véletlen folytán nem derül ki, hogy Svetozar Čiplić volt emberjogi miniszter két év alatt a szabad felhasználású bankkártyájáról 20 000 eurót költött el, amelyre semmiféle számlát nem tudott felmutatni.
Annak ellenére ugyanis, hogy a kormány a válság kezdetén takarékossági intézkedéseket jelentett be, a kormánytagok részben a saját belátásuk szerint költhették az adófizetők pénzét. A kormányszóvivő egy sajtóértekezleten nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a miniszterek állampénzen havonta legtöbb 50 eurót telefonálhatnak, a minisztériumi tisztviselők pedig ennek az összegnek csak az ötödére jogosultak. A kormány tagjai a szolgálati kocsikat megkötés nélkül használhatják, mások pedig csak érvényes úti meghagyással.
Az egykori emberjogi miniszter prédálásával kapcsolatban kirobbant kisebb botrány (amely hihetetlenül gyorsan el is ült!) után a Blic napilap közérdekű kérdést intézett a minisztériumokhoz. Azt szerette volna megtudni, hogy mennyi pénzt költöttek el a bársonyszékek többi koptatói. Erre azonban a mai napig nem érkezett válasz. Ki tudja miért? Talán attól félnek Cvetković kabinettjének tagjai, hogy éppen most, a választások előtt rossz fényt vetne rájuk az igazság? Meglehet.
Azt azonban nem lehetett eltitkolni, hogy tíz évvel ezelőtt az államigazgatási szervekben 13 000 ember kapta a fizetését, jelenleg pedig ennek pontosan a háromszorosa található a fizetési listán.
A magyarázat pofonegyszerű. Ha valamelyik pártnak sikerül beférkőznie az éppen regnáló koalícióba, igyekezik a saját, párthű embereit munkához juttatni, akik azután is a helyükön maradnak, ha pártjuk kilép a kormányból. Választásokkal vagy azok nélkül új koalíciók alakulnak, s mindenki elhelyezi a saját embereit. Végül érthető, hogy a hangzatos, a felesleges adminisztrációra vonatkozó demagóg politikai nyilatkozatok ellenére az államigazgatásban úgy szaporodnak az alkalmazottak, mint eső után a gomba.
Egy nem régi felmérés azt is kiderítette, hogy az egész ország foglalkoztatottjainak egyharmada a bürokráciában talált menedéket.
A hangoztatott, de csak ímmel-ámmal végrehajtott takarékossági intézkedések ellenére egyes neves közgazdászok váltig állítják, hogy még nagyon sok helyen lehetne spórolni. Elsősorban a jórészt felesleges ügynökségek megszüntetésével. Ezekből például Szerbiában több mint százhúsz van, holott a sokkal gazdagabb és nagyobb Németországban elegendő mindössze hat.
A rejtett tartalékokat könnyen fel lehetne lelni, ha Szerbiában valóban független volna a költségvetést ellenőrző szerv. Fizetésük ugyanis a kormány jóakaratától függ, tehát nem bolondok azt az ágat vágni, amelyiken olyan kényelmesen elücsörögnek. S hogy munkájuk ne legyen teljesen hatékony, megalapítójuk, (na, ki?) minden bizonnyal a takarékossági magyarázattal, nem igazán szorgalmazza a megfelelő szakemberek felvételét. Ha pedig valaki túlságosan vehemensen érdeklődik a közpénzeknek a minisztériumok által történő elprédálása iránt, sokkal kifizetődőbb a reszortoknak időnként fizetni 150 000 dinár szabálysértési büntetést, mint eleget tenni a kukacoskodó sajtó kíváncsiságának.
A képlet tehát meglehetősen egyszerű: mindegyik hatalmi párt munkahellyel jutalmazza a hű szolgáit, de nem ritka esetben nem képes nekik olyan fizetést biztosítani, amellyel esetleg kizárhatná a korrupció lehetőségét.
A kérdések kérdése: mi fog történni még néhány választás és a koalíciók átalakulása után?
Megeshet, hogy nagyobb lesz az állami alkalmazásban levő pártkáderek száma, mint a gazdaságban dolgozóké (?).
