Szerbia energetikapolitikája címmel az Újvidéki Újságíró-iskola a Konrad Adenauer támogatásával tanácskozást szervezett, amelyen arra a kérdésre próbáltak választ adni, hogy vajon nálunk kedvező módon fejlesztik-e az energetikát és ésszerűen élnek-e a nyersanyag felhasználásával. A felelet bizony nagyon lesújtó, mert azt kellett megállapítanunk, hogy az energetikapolitikánk elavult, lassú, akadozva működő és bizony még véletlenül sem környezetbarát.
Az előadók közül Tihomir Simić, a TVT alelnöke arra vonatkozóan közölt adatokat, hogy Vajdaságban mi a helyzet. Egyértelműen megállapította, hogy az energetikapolitika manapság prioritást élvez, s Vajdaságban jobban odafigyelnek erre a kérdésre, mint Szerbia többi részében. Mégis azt kell mondani, hogy a nyersanyag-kitermelés elévült, a felszerelések régiek és elavultak, a termelési mód idejét múlta, a gépek karbantartása rossznak mondható, s egyáltalán ez az irányzat elhanyagolt. A tavalyi év adatait értékelte, amelyből kiderült, hogy Vajdaság energiájának a 97 százalékát az ország villanygazdasága biztosítja, amelyhez Vajdaság is nagymértékben hozzájárul. A gázenergiát a tartomány területén meglehetősen korszerűen kezelik, s elmondható, hogy Vajdaság 45 községe közül 37-ben kiépítették a gázvezetékrendszert. A kőolajat jobbára külföldről hozzuk be, noha Vajdaság területén léteznek kőolajlelőhelyek, amelyek nincsenek kellő mértékben kihasználva. Itt eléggé fejlett a geotermális forrásvizek kiaknázása, összesen 75 kút létezik tartományszerte, csak az a baj, hogy ezekből mindössze 25 százalékot hasznosítanak. Az utóbbi időben lendületesen fejlődött az alternatív üzemanyagok előállítása, Vajdaság képes szója, napraforgó és egyéb olajból akár 200 000 tonna üzemanyagot előállítani, csak az a gond, hogy ez is akadozva működik. Egy szó, mint száz, Vajdaság egy önellátó régió lehetne, ha hagynák, de sajnos, az energiafelhasználás politikai határokba ütközik. Mindössze 2-8 évre lenne szükség ahhoz, hogy felszabadulhassunk az energetikai rabság alól, de ebben az esetben fokozott fejlesztésre és fejlődésre lenne szükség. Egyelőre még nem nagyon van kilátás mindezen célok megvalósítására.
Jovan Petrović, az újvidéki Műszaki Tudományok Karának munkatársa arról szólt, hogyha az energiapolitika szóba kerül, az embereknek erről mindjárt a villanyáram ára jut eszébe, amit természetesen sokallnak. Ebben a térségben sohasem lehet tudni, hogy melyik energiaforrással kedvezőbb télen fűteni, így legtöbb háztartásban folyton készenlétben tartanak két-három fűtési lehetőséget, s a tél beköszöntével azt választják, amelyik a legkedvezőbb. Az utóbbi időben az embereket a kőolaj ára tartja rémületben, az ugrásszerű árnövekedés miatt nem tudjuk elképzelni, hogy a közeljövőben hogyan fogunk közlekedni. A szakemberek szerint hamarosan a hordónkénti kőolajár elérheti a 200 dollárt is, amit 50 évvel ezelőtt szinte elképzelhetetlennek tartottak. Az energetikával foglalkozó mérnökök próbálják a külföldi példákat hasznosítani, talán Thaiföldön találtak arra módot, hogy miként lehet ésszerűsíteni az energiafogyasztást, a feltett kérdésre a válasz egyértelmű, a lakosságot rá kell nevelni a takarékos életmódra.
Dobrica Filipović, a Szerbiai Kőolajipari Vállalat képviseletében őszintén elmondta, hogy nálunk az energiapolitika központosított, tulajdonképpen minden az állam kezében van. A kormányok jönnek-mennek, a minisztériumokat vezető miniszterek, államtitkárok ezen a vidéken gyakran váltakoznak, sajnos, egy meghatározott energetikai program vagy stratégia nem tud hosszú életű lenni. Ezt tartja a legnagyobb gondnak, hogy ezért nem tudunk előrelépni és fejlődni. A pártok irányítják az energetikai rendszert, igyekeznek minél nagyobbat markolni az alatt az idő alatt, amíg ezt megtehetik, s ugyanakkor arra törekednek, hogy a lehető legkevesebbet ruházzanak be.
