Eddig sem volt titok, hogy Szerbia gazdasági ereje nem kizárólag a mezőgazdaságban, fejletlen iparában és geostratégiai elhelyezkedésében, hanem azokban az ásványokban rejlik, amelyekről csak a leginkább hozzáértő szakemberek tudnak. Amíg Vajdaságban a földet túrják, egyes helyeken kőolajat és úgynevezett kaptázsgázt hoznak a föld felszínére, addig Aleksinac környékén és máshol is a mélyben – szerbiai szemmel nézve – mesés vagyon vár arra, hogy valaki a felszínre hozza.
Egy angol–orosz érdekeltségű befektetési alap ugyanis megállapította, hogy csak Aleksinacnál hozzávetőleg kétmilliárd, az egész köztársaság területén pedig ötmilliárd tonna olajpala található. Ennek a mennyiségnek a kiaknázásával hozzávetőleg hatvanmilliárd dollárhoz lehetne jutni. Ha az ország képes volna a teljes mennyiség feldolgozására ennek az összegnek akár a háromszorosához is juthatna.
Mi gátol hát bennünket abban, hogy szinte egy csapásra a közepesen fejlett országok közé lépjünk? Hiszen Aleksinacon adva van a kitermelendő nyersanyag, az infrastruktúra és a meglehetősen olcsó munkaerő. Ennél többre azonban már nem telik. Nagyjából olyan a helyzet, mint abban a bizonyos bánáti faluban, ahol az érkező püspök megkérdezte, hogy miért nem harangoznak. „Ezeregy oka van annak” – legyintett a plébános. „Elsősorban azért, mert nincs harang.”
Nos, az olajpala kitermelésével is hasonló gond van. A szakemberek hozzávetőleges számítása szerint legalább egymilliárd dollárt kellene fektetni a berendezésekbe és a felszínre hozott olajpala feldolgozási technológiájába, s csak ezután kezdhetnénk álmodozni a 60–180 milliárd dollár haszonról.
A képlet egyértelmű: csak jelentős külföldi tőke bevonásával van esély a föld alatt rejtőzködő kincs kiaknázására. Márpedig ha valaki hajlandó sok száz millió dollárt nálunk beruházni, abból hatalmas hasznot is akar húzni. Vagyis a kalács kisebbik része maradna Szerbiának. De még ez is jobb, mint a szegénységünk feletti siránkozás.
Egyébként a szükséges technológia nem ismeretlen a világon, hiszen Észtországban, Kínában és Brazíliában már jó ideje sikerrel alkalmazzák. Közülük is a volt szovjet köztársaság a legsikeresebb.
Hasonló anyagi sikerrel lehetne Szerbiában lítiumot bányászni. A megállapítások szerint ebből annyi van nálunk, hogy legalább ötven évig az egész Európát elláthatnánk. A hozzájutásának és hasznosításának legnagyobb akadálya ebben az esetben is a pénz és a megfelelő technológia hiánya.
Ennél sokkal nagyobb sikerrel kecsegtet a szénbányászat. Csupán Kevevára (Kovin) környékén nagyjából 250 millió tonna kiváló minőségű széntartalékot feltételeznek, e mennyiség mindenképpen megfelelő alapul szolgálhat egy 600 megawatt kapacitású hőerőmű megépítéséhez. Ebben az esetben a már meglevőnél korszerűbb bányatechnológiára és komoly beruházási összegre lenne szükség. Tudvalevő ugyanis, hogy Keveváránál a Dunából hozzák felszínre a fekete aranyat, s ez az eljárás lényegesen összetettebb, mint a megszokott bányászási mód.
Hogy a felsorolt lehetőségekből hogyan lesz valóság, napjainkban senki sem tudja. Minden azon múlik, hogy az állam vezetésének politikája mennyire lesz vonzó az esetleges külföldi befektetők számára.
