Az ENSZ ajánlása szerint a XXI. század mezőgazdasága már nem a monokultúrák ipari mezőgazdasága kell, hogy legyen, hanem a biológiailag változatos gazdálkodási módszereken alapuló termelés, melyben kulcsfontosságú szerep jut majd a kistermelők birtokában levő helyi tudásnak.
Az energiahordozók árának folyamatos növekedése és az éghajlatváltozás okozta terméskiesés mellett jelenleg három fő probléma sújtja a szerbiai mezőgazdaságot:
– Az alulértékelt külföldi valuta. A túl erős dinár ugyanis mesterségesen alacsonyan tartja a mezőgazdasági terményárakat az országban, s kedvezőtlenül befolyásolja az agárkivitelt.
– A termelőknek járó alacsony állami támogatások, amelyeknek a mértéke a fejlettebb országokban sokszorosa a hazainak. Ezek miatt a magas állami juttatások miatt az említett országok gazdái dömpingáron, vagyis a termelési ár alatt értékesíthetik a terményeiket.
– A hazai szakemberek nagy többségének a tájékozatlansága a legújabb mezőgazdasági törekvésekkel kapcsolatban.
E három pontban összegzi a szerbiai agráriumot leginkább sújtó gondokat Ratko Karolić, a jelenleg Kanadában élő, a fenntartható mezőgazdaság problémakörével foglalkozó szakember.
Mindegyikhez hozzáfűzhető legalább egy kiegészítő megjegyzés. Így például az erős dinár nemcsak az itteni terményárakat tartja alacsonyan, hanem ösztönzi a behozatalt is, melyben természetesen ott szerepel a mezőgazdasági áru is.
Az állami juttatásokkal kapcsolatban megjegyezhető, hogy mintegy szerbiai sajátosságként nálunk a földalapú támogatásban – a mezőgazdasági nyugdíjalap fizetését föltétellé téve – a létező gazdaságoknak csak egytizede, de a bejegyzett gazdaságoknak is csupán egyötöde-egyhatoda részesülhet. (Hetvenezerrel számolva a támogatottak összlétszámát.) Nemcsak a szubvenciók mértékében, hanem a jogosultság megítélésében is fölöttébb szűkmarkú az állam.
Az agrártárca két rétegtől – a szövetkezetektől és a legrászorultabbaktól – igyekszik teljesen elzárni az állami pénzeket. Kit értünk a legrászorultabbakon? Például a néhány holdon gazdálkodó kistermelőket, akiknek a szerény jövedelméből nem futhatja a mezőgazdasági nyugdíjbiztosításra, és azokat a foglalkoztatottakat, akik munkahelyük megtartásának kényszere miatt nem térhetnek át erre a biztosítási formára. S tudjuk, a jövedelmüket mezőgazdasági tevékenységgel kiegészíteni kívánó munkásembereket általában a termelőágazatokban dolgozók között találhatjuk, akiket itt e balkáni világban – összehasonlítva az állami alkalmazottakkal – az esetek túlnyomó többségében rendkívül rosszul fizetnek.
A szerb agrártárca ki nem mondott célja, hogy a múlt században meghonosodott nyugati típusú farmergazdaságokra alapozza a szerbiai mezőgazdaság jövőjét. A magukat a múlt (a XX.) században felejtő hazai agrárszakértők véleményét tükrözi ez a látásmód, amely szerint a kistermelőknek nincs jövőjük, mert nem termelnek elég hatékonyan és elegendő mennyiségben. Erről a szűk látókörű gondolkodásmódról írja Ratko Karolić:
– A szerbiai mezőgazdasági szakemberek többsége még mindig kötődik a múlt század ipari mezőgazdaságának alapelvéhez, amely a termésmennyiség és a profit növelését igyekszik elérni a műtrágyák és a többi agrokémiai eszköz segítségével, valamint a földterületek összevonásával és a termelés gazdák számának a csökkenésével együtt járó specializálásával. Tudni kell, hogy ebben a században a mezőgazdasági termelés súlypontja áthelyeződött az ökológiai, fenntartható mezőgazdaságterületére.
Ezt fogalmazta meg az ENSZ két évvel ezelőtti ajánlása is, amely szerint az agráriumban gyökeres szemléletváltásra van szükség. A természetes módszerekkel a helyi piacra termelő gazdaságokra kell helyezni ismét a hangsúlyt, a fosszilis üzemanyagoktól való függőség csökkentésére kell törekedni, illetve a közeljövőben a kereskedelempolitika és a támogatási rendszer átalakítását kell megvalósítani ahhoz, hogy elkerülhető legyen a küszöbönálló globális élelmezési válság. A jelentés szerint a mezőgazdaság legújabb útja nem a génmódosított növények meghonosításán át, hanem a biológiailag változatos gazdálkodási módszereken keresztül vezet. A 400 tudós közreműködésével kidolgozott ajánlás szerint a jövő megfelelő agrártechnológiáinak kifejlesztésében kulcsfontosságú szerepe lesz a kistermelők birtokában levő helyi tudásnak.
Magyarán, az előrevezető út most is visszafelé, a hagyomány fölújítása felé vezet.
