Kiderült, hogy az Imlek nem is egy gazdasági vállalkozás, hanem a tejföldolgozók megsegítésére alakult jótékonysági intézmény, hiszen mi másnak nevezhetnénk azt a céget, amelynek a vezetője arról beszél, hogy nulla profittal dolgoznak itt Szerbiában, a termelőknek a maximumot fizetik, többet már nem adhatnak, bármennyire is szeretnének.
A vétkest kereső kéz mindig a másik ember felé mutat. Az érdemeket, jóakaratot bizonygató kéz pedig mindig önmaga felé. Ismerős, ugye?
Ennek lehettünk tanúi a nyári tejválság kibontakozásakor is. Amikor arról volt szó, hogy ki mit tesz és tett a kilátástalan helyzetbe került tejföldolgozók érdekében, akkor mindenki dicshimnuszokat zengett magáról. Kiderült, hogy az Imlek nem is egy gazdasági vállalkozás, hanem a tejföldolgozók megsegítésére alakult nonprofit, jótékonysági intézmény, hiszen mi másnak nevezhetnénk azt a céget, amelynek a vezetője arról beszél, hogy nulla profittal dolgoznak itt, Szerbiában, a termelőknek a maximumot fizetik, többet már nem adhatnak, bármennyire is szeretnének. (Az agrártárca vezetőjének a szavai szerint az Imlek külföldön 28 eurócentet fizet a nyers tej literjéért, nálunk pedig csak 25-öt, s az AgroServis szerint külföldről 32 dinárért szállítja be a tejet.) Azt is megtudhattuk, hogy a mezőgazdasági minisztérium és a kormány mindent megtesz a szerbiai tejtermelő érdekében. A tejválságot megoldandó gyors intézkedéseik egyikeként azonnal megemelték 10 parával, azaz 7 százalékkal a literenkénti tejprémium összegét. (Összehasonlításképpen: Horvátországban ötször ekkorra, 7,5 dinár a tejprémium összege, amire ráadásul nálunk az agrártárca diszkriminatív kitétele alapján csak azok a bejegyzett családi gazdaságok tejtermelői jogosultak, akik a mezőgazdasági nyugdíjalap biztosítottjai.)
Amikor a vétkest kellett megnevezni, akkor a piac 60 százalékát birtokló szerbiai tejfölvásárló, a Salford az államra mutatott, annak a képviselője, a mezőgazdasági miniszter pedig a monopolisztikus helyzetben lévő tejföldolgozóra.
A monopóliumot emlegetve a korrektség kedvéért hozzá kell tenni az állítólag határozószót is, ugyanis az illetékes bíróság a mai napig nem erősítette meg a Versenyvédelmi Bizottság állásfoglalását a Salford pedig nem engedett a piaci részesedésből. És a jelek szerint nálunk még nagyon sokáig lehet játszani ezt a tisztességtelen játékot, hogy a monopóliumok megfékezésére alapított, egyébként tehetetlen állami szerv elítélő döntéseket hoz, amelyeket ezután a sértett fél a bíróság elé visz, ahol évekig tárgyalgatnak eredménytelenül.
Ezt elkönyvelve már nem is kérdezi meg senki, miként történhetett meg egy demokráciára esküdő országban, hogy egy állítólag külföldi tulajdonban lévő befektetési alap, a Salford megkaparintsa a tejpiac 60 százalékát. Ha az emlékezetünk nem csal, akkor mintha a 2000-ben hatalomra került politikusi garnitúra azt ígérte volna, hogy szakít az elmúlt tíz év negatív gyakorlatával. Vagy erre gondoltak, amikor a gyökeres változásokról beszéltek?
Ami igaz, az igaz. Milan Beko például 2000 előtt még privatizációs miniszter volt Slobodan Milošević kormányában, de a váltás után maga is váltott, s fölcsapott gazdasági tanácsadóvá. Ezt követő tevékenységét öt évvel ezelőtt Slobodan Orlić így jellemezte: „Az egyesség ellenére privatizálgat Szerbia-szerte”. A lapok már évek óta arról cikkeznek, hogy valójában ő áll a külföldinek nevezett befektetési alap, a Salford mögött.
Cégeket vásár és azokat eladó vállalkozásról van szó. Éppen ezért a Salford bármikor kész arra, hogy a megfelelő nyereség fejében továbbadjon itteni tejgyárain. De amíg extraprofitot valósíthat meg, addig miért tenné ezt?
Éppen ezért talán nem is alaptalan az agrártárca vezetőjének az a kijelentése, hogy a jelenlegi tejhiányt is mesterségesen idézte elő a cég. Azt mindenesetre ők is beismerik, hogy az utóbbi időben a termelésük súlypontját a pasztőrözött tejről a késztermékek előállítására helyezték, hiszen köztudottan nagyobb nyereséget valósíthatnak meg.
Ez nem cáfolja azt a szomorú tényt, hogy az utóbbi évek gondatlansága folytán több százezerrel csökkent a szerbiai tehénállomány. A tejtermelés válsága ugyanis nem a nyáron kezdődött, hanem évek óta tart. Legnagyobb vesztesei egyértelműen a néhány fejősállattal rendelkező kistermelők, akiknek az érdekeit senki sem képviseli: sem az állam, sem a tejfölvásárló.
