Már világszerte készek a jövő évre szóló előrejelzések. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 3,1 százalékos növekedést jósol jövőre a világgazdaságban az idén várt, 1,1 százalékos visszaesés és a tavalyi, 3,0 százalékos növekedés után. Újraindul tehát a gépezet. Kérdés, jó volt-e ez a válság legalább arra, hogy a világ – pontosabban annak politikacsináló része – tanuljon is valamit a megtorpanásból?
Hosszú folyamat érett be a mostani válsággal. Ronald Reagan és Margaret Thatcher piacosító gazdaságpolitikája már az 1980-as években oszlatni-foszlatni kezdte a „jóléti társadalom” illúzióját. Ezt a folyamatot meggyorsította a rendszerváltás, a kelet-európai átalakulás, a Szovjetunió megszűnése, vagyis a „szocialista alternatíva” csődje. A katasztrófa megjósolható volt azóta, hogy a Clinton-kormányzat az 1990-es évek végére a minimumra csökkentette a pénzügyi piacok szabályozását és felügyeletét az Egyesült Államokban, majd – a 2001-es recesszió gyógyítására – az amerikai szövetségi tartalékbankrendszer (Fed) gyorsan csökkentette alapkamatát, és néhány év alatt mindennapi munkaeszközzé fejlődött az internet.
Az amerikai bankok az alacsony kamatot nagy szériával ellensúlyozták. Míg a Fed alapkamata 1 százalékos volt 2003 júniusától 2004 júniusáig, a jelzálogkölcsön-kínálatot kiterjesztették mindenkire. A nagyobb kockázatot pedig úgy vélték fedezhetni, hogy a mind kétesebb adósságokra épített, származékos termékeket eladták szerte a világba. A pénzügyi piacok ilyen összefonódására azelőtt nem volt példa, és az internet elterjedése előtt nem is volt lehetőség. Úgyhogy amikor a Fed alapkamata 2007 júniusáig 5,25 százalékra emelkedett, és a nem elsőrendűnek (subprime) nevezett jelzálogkölcsönök amerikai piaca megrendült, akkor összeomlott az egész reá épített világméretű piramisjáték is.
Ebből úgy lett világválság, hogy sehol a világon nem lehetett tudni, és még ma is alig, vajon melyik bank mennyire volt és van kitéve a nem elsőrendű amerikai papírok okozta kockázatnak. A Bank of England becslése szerint az idén tavaszig a világ félévi GDP-jével egyenértékű piaci tőkeérték olvadt el. Ezért a kereskedelmi bankok majdhogynem beszüntették a bankközi hitelforgalmat. A kiszáradó bankközi likviditás némi késéssel – tavaly tavasztól – fokozatosan minimálisra apasztotta a vállalatoknak nyújtott hitelezést és a lakossági hitelforgalmat. Innen már csak egy lépés volt a keresletcsökkenés, a vállalati veszteségek és csődök szaporodása, a gyorsan növekvő munkanélküliség.
Az elsősegélynek szánt intézkedések tartóssá váltak. Még ma sem tudni, hogyan-miként akarják-tudják a világ kormányai visszavonni a magángazdaságot támogató intézkedéseket. Az Európai Bizottság szerint az EU-tagállamok összesített államháztartási hiánya a GDP 6,9 százaléka lesz az idén, jövőre 7,5 százalékra ugrik, és még 2011-ben is 6,9 százalékos lesz, messze az EU-ban kötelező legföljebb 3 százaléktól. Az Egyesült Államok államháztartási hiánya belátható ideig meghaladja a GDP 12 százalékát is. Ezt a hiányt nagyrészt Kína fedezi az amerikai állampapírok vásárlása révén, így aztán a kínai kormány csak udvariasan mosolyog az árfolyam-politikáját érő nyugati bírálatokon.
„Semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek”: a szédelgő hitelezés okozta válságot még több hitellel próbálja kezelni a világ, és ennek az ördögi körnek most már a kormányok, a nemzeti költségvetések is részesei. A hitelpiacok megregulázására sok a terv, de kevés az intézkedés. Az óriási deficitek – számos elemző szerint – épp akkor okozhatnak majd romboló inflációt, és finanszírozásuk szükséglete épp akkor szívhatja majd el a tőkét a gazdaság elől, jó magasra tornászva a kamatokat, amikorra a világ talán kilábalna a bajból.
