Nemzetgazdaságunk húzóerejét a mezőgazdaság jelenti (a társadalmi össztermék értékének mintegy 40%-át adja), így szívesen beszélünk természeti adottságaira épülő lehetőségeiről. Hogy mindez nem elegendő a nyereséges és beruházásokat, fejlesztést (egyben versenyképességet is) szavatoló termeléshez, elég összehasonlítani az akár 30 évvel ezelőtti növénytermesztési vagy állattenyésztési adatokat és az agráriumba visszaforgatott pénz százalékát, a hitelezési feltételeket stb. a mai mutatókkal, s nyomban kitűnik, hogy milyen szilárd alapokra építkezik az ágazat az EU-s integrálódás küszöbén
Két adat is elegendően érzékelteti a valós helyzetet: növénytermesztési eredményeink az 1980-as évek szintjén (de inkább alatta!) alakulnak, a mezőgazdasági össztermék értékének alig 2,5 százaléka kerül vissza az ágazatba az agrárköltségvetés révén (s ez sem teljes egészében a nyersanyagtermelésbe!), míg 30 évvel ezelőtt ennek háromszorosa jutott vissza az ágazatba, annak ellenére, hogy nem volt agrárbüdzsé, s a mainál jóval kedvezőbb volt a termelési költségek és a terményárak aránya is. A Szövetkezeti Szövetség szervezte többtermelési verseny (ami napjainkban Vajdaságban már csak Szerémségre korlátozódik) serkentett a jó éghajlat és talajviszonyok meg a tudás párosítására, de lényegében nem is kellett versenyt hirdetni, a gazda mindig is a jólétet és előrelépést szavatoló eredményekre törekedett, elégedetten nyugtázta munkájának elismerését. A gunarasi gazdák a növénytermesztésben és az állattenyésztésben is a legjobbak közé tartoztak.
– A versenytermelés lényegében a mindössze 10 hektárra korlátozott kisgazdaságok lehetőségeit példázta, mert ne feledjük, hogy abban az időben a nagyüzemet, a kombinátokat, mint a mezőgazdasági termelés hordozóit favorizálta a társadalom. Ma sincs másként, hiszen az agrártárca mondta ki, hogy a nagy parcellás magánbirtokoké a jövő, a kis területen gazdálkodóknak el kell tűnniük. A nem megfelelő agrárpolitika következménye, hogy nem dicsekedhetünk akár európai szintű eredményekkel, hogy az ágazattal együtt egyre szegényedik a termelő is – mondja Király Zoltán, a kereken öt évvel ezelőtt alakult Gazdakör elnöke, s maga is bizonyítja, hogy nem csak több száz hektáron gazdálkodva lehet elérni jó eredményeket. – Olyan közösségben élünk, ahol a mezőgazdaság a megélhetés egyedüli forrása, ragaszkodunk a földhöz, tudásunkhoz és természetesen anyagi erőnkhöz mérten igyekszünk minél nagyobb termést elérni, persze ez nem szavatol eleve nagy nyereséget is, láthatjuk ezt a gabonaáraknál vagy a tejtermelésben.
– Még mindig átalakulóban lévő mezőgazdaságról beszélünk, ahol a családi gazdaság keresi a helyét. A Gazdakör utat mutathat-e a szerkezetváltásra, tanácsolja-e a fejlesztési irányt?
– Azzal a céllal alapítottuk meg a civil szervezetet, hogy a gazdaképzőkön keresztül közelítsük termelőinkhez az új technológiákat, a művelési rendszereket, az új hibrideket. A gazdálkodásban az információnak is megvan a maga értéke, ezért információs irodát működtetünk, ahol akár a piaci mozgásokról, akár a különböző pályázatokról is tájékozódhatnak gazdatársaim, ugyanakkor a gazdaságok bejegyzésénél is segédkezünk. Fontosnak tartom, hogy a Gazdakörből időközben kinőtt egy új alapokra építkező, mintegy 120 gazdával együttműködő földműves-szövetkezet, amely szervezi a termelést és értékesíti a terményt, igyekszik minél kedvezőbb áron beszerezni az alapanyagokat. Maga a szerkezetváltás inkább a növényi kultúrákon belül történik, így a szójatermelés előretörését tapasztaljuk a napraforgó és a búza kárára. Akad már néhány gyümölcsös a faluban, a hajtatásos termelés is kibontakozóban, de az értékesítés magára a gazdára hárul. Előbb biztos piacot kell találnunk, s annak fölkínálni, hogy mire képesek a gunarasi mezőgazdasági termelők, csak utána következhet az érdemi beszélgetés a távlatot is szavatoló gyökeres szerkezetváltásról. Az a célunk, hogy olyan tekintélyes, a termelők érdekeit védő szövetkezete legyen a falunak, mint valamikor is volt.
– A termelésben, a vetésszerkezet alakításában minden szaktanács aranyat ér, ezzel nincs is gond, ellenben a gabona tárolása és méltányos áron történő értékesítése bizony fejtörést okoz. Miközben a régi szövetkezet raktárhelyiségeit az enyészet teszi tönkre, nekünk távolabbra kell szállítani gabonánkat. Nem vagyunk, és nem is akarunk a régi földműves-szövetkezet jogutódjai lenni, de az jó lenne, ha a birtok legalább rendelkezésünkre bocsátaná az üresen tátongó raktárat – mondja Gurbity Árpád, aki „kétlakiként” 10 hektárnyi földön is gazdálkodik, s az állattenyésztésre alapozza a növénytermesztést. Egyik ágazat helyzete sem rózsás. – A gunarasi gazdák mindig is jeleskedtek a hús- és tejtermelésben, de most nemigen dicsekedhetünk az eredményekkel. Nem is olyan régen még 900 fejőstehenet tartottunk számon, ma ennek felével sem rendelkezünk, s bár van néhány törpefarm, a sertéshizlalás is megcsappant. A bizalom és biztonság hiánya a kerékkötője a jobb eredmények elérésének. Nincs ára a gabonának, s bár többletmunkával jár, mégis jobban megtaláljuk számításunkat, ha „bőrben” értékesítjük azt.
– Hogyan találja meg számítását az egyébként legingatagabbnak tartott sertéságazatban?
– Folyamatos munkával és nem egy, hanem legalább öt év átlageredménye alapján. Az alaptakarmány megterem szántónkon, így vitaminok, premixek hozzáadásával egyedül állítom elő a kifogástalan minőségű tápot, amiből már évekkel ezelőtt kizártuk az állati fehérjéket. Ha csak búzát vagy kukoricát termesztenék, évente csupán egyszer jutnánk pénzhez, arról nem szólva, hogy kis területen folytatott növénytermesztésből nehezen lehet megélni. Így, ha szükség van pénzre a gazdaságon, a hizlaldából mindig ki lehet választani 8-10 sonkást, s azt értékesíteni. Függetlenül a vágóállat árától, évente mintegy 150–180 hízott sertés kerül ki a hizlaldákból.
– Nem foglalkoztatja a termelés növelésének kérdése?
– Eddig csak hizlalással foglalkoztunk, a malacokat úgy vásároltam meg, de szeretném teljessé tenni a termelési kört, 15-20 anyakocát tartani, azok malacait meghizlalni. Ehhez persze megfelelő objektumokat kellene építeni, bővíteni a hizlaldákat is. Egyszerűen rákényszerülünk a bővítésre, mert csak akkor áll szóba a termelővel valamelyik vágóhíd, ha folyamatosan juthat nagyobb mennyiségű és szavatolt minőségű vágóállathoz. Különben a viszonteladókra vagyunk utalva, s megtörténik, hogy annak is örülhetünk, ha nem marad a nyakunkon a már szállításra kész sertés. Egyébként a hullámzások ellenére is távlatot látok a sertéstenyésztésben. Ugyanis Európában sertéshiány mutatkozik, ezt kellene kihasználni a vállalkozó kedvű gazdák támogatásával, a termelés gyors felfuttatásával, hogy minél előbb piacot szerezzünk, mert biztos vagyok benne, hogy mások is látják ezt a lehetőséget, s nehogy elszalasszuk a kínálkozó alkalmat. Sajnos azt tapasztalom, hogy akkor becsülik igazán a termelőt, amikor valamely termékből hiány mutatkozik, pedig az ellenkezőjét kellene tenni, hogy elmozduljunk az önellátás szintjéről…
