A paraszti gazdálkodás önellátó (talán követendő) modellje a növénytermesztés és az állattenyésztés szoros egységére/egymásra utaltságára épült. Ezt az egységet részben az árarányok, részben a növénytermesztés favorizálása bontotta meg, időnként veszteségbe sodorva egyik vagy másik ágazatot, ami a hanyatlásban jut kifejezésre. A növénytermesztő gazda akkor is beveti termőföldjét, ha az nem szavatol nyereséget, legfeljebb a vetésszerkezeten alakít, ám az állattenyésztő fölszámolja, jobbik esetben esetleg csökkenti törzsállományát, ha nem jövedelmez a tejtermelés vagy sertéshizlalás, a veszteségeket elkerülendő. Így valahogy volt ez a magyarcsernyei Dobai Piroskáék esetében is, hiszen több mint húsz évvel ezelőtt a környék legnevesebb sertéstenyésztőiként tevékenykedtek, aztán máról holnapra kiürültek a fiaztatók, a hizlaldák.
– Nem véletlenül mondják, hogy „a disznó disznóul hoz, de visz is”. Megtapasztaltuk. Negyven anyakocát tartottunk, kiváló pietrain és lapály tenyészállatokat, ezek malacait hizlaltuk, vagy ha nem volt elegendő hely a hizlaldákban, adtuk tovább. Huszonkét évvel ezelőtt összecsaptak fejünk fölött a hullámok, megboldogult férjemmel megfogadtuk: soha többé állattenyésztéssel nem foglalkozunk. Ha olyan sokan meg tudnak élni pusztán a növénytermesztésből, akkor mi is megélünk belőle, kiegészítő jövedelemként ott volt még a faiskola. Sertést többé még saját szükségletünkre sem tartottunk!
– Érthető volt elkeseredésük, de Piroska asszony azt is megtapasztalta, hogy üres az a gazdasági udvar, melyben nem követelőzik a jószág…
– Mindig gazdag baromfiállományunk volt, kezdve a libáktól a gyöngyösökig, sőt az őshonos bánáti kopasz nyakú tyúkoktól a bronzpulykákig valamennyi hasznos dísze volt gazdasági udvarunknak. Vasárnaponként most is gyöngytyúkleves gőzölög az asztalon, a csernyei búcsúra is kötelezően ilyen aranyló levest szolgálok föl a családnak!
– Nem új keletű a kecskeállományuk sem…
– A kecskére sohasem úgy tekintettünk, mint „a szegény ember tehénkéjére”, hanem mint az egészséges táplálkozás, az egészséges élelmiszer egyik fontos forrására. Ezért tartunk néhány birkát is. Immár 30 éve folyamatosan tartunk kecskéket, egyfajta tenyésztésnek is nevezhető ez a munka. Legtöbb 18 anyaállatot tartottunk, s amikor már szó szerint nem tudtam mit csinálni az egyre szaporodó állománnyal, a tejjel, egy részét elcseréltük egy borjúért, de a legszebbeket azért megtartottuk, úgyhogy jelenleg négy anyaállatunk van, bőségesen ellátják a családot tejjel, tejtermékkel.
– Alpesi keverékek ezek, nagyon jó tejelő fajták, azonkívül szaporák is. Azt mondják, hogy a kecske igénytelen állat, pedig nem így van ám! Megvan a mozgásigénye, szereti a tiszta, szellős helyet, a jó takarmányt, amit bő tejhozammal hálál meg – veszi át a szót Szabó Sándor, Piroska asszony élete párja, s azt is hozzáteszi, hogy az egyedenkénti napi tejhozam 4 liter körül alakul, amit a kukoricával, zabbal és lucernaszénával történő takarmányozással érnek el. – Ennek a gazdag állatállománynak 3 hektárról elegendő és mindig jó minőségű takarmányt biztosítunk. Persze több földünk is van, de nehezen megy már a munka, inkább bérbe adtuk, mint hogy csak kínlódjunk vele.
– Mi történik a napi 10-15 liter tejjel?
– Mindig friss tej van az asztalon, nagyobb részét meg földolgozom. Ellátjuk a családot a külföldön ínyencfalatnak számító túróval, sajttal, de még vajjal is. Füstölt sajtot is készítek – mosolyodik el a gazdasszony, s hogy ezeket a házi ízeket nem teszik pénzzé, egyszerű magyarázattal szolgál: – Itt faluhelyen a legtöbb házban ott a tehén vagy a kecske, szóval nincs piaca még az egészséges élelmiszernek sem. Távol esünk a nagyobb városoktól, ahol talán lenne igény ezekre a tejtermékekre, de olyan szerény mennyiségek ezek, melyekkel nem érdemes piacozni. Mondhatom, hogy nem „öregszik” ránk sem a túró, sem a sajt, mert amit nem fogyaszt el a család, azt elajándékozzuk. Ha fiatalabbak lennénk, fontolóra vennénk akár egy kecskefarm kialakítását, a falusi turizmus vendégfogadási lehetőségét is. A tájjellegű paraszti ételek sorát kínálhatnánk fel az ide látogatóknak, a fiatalabbaknak kellene kihasználniuk ezt a lehetőséget.
– A kecskénél kell megjegyeznem – egészíti ki a sort Sándor –, hogy a gidapecsenye is fenséges étel ám! Hogy mégsem kerül asztalunkra annak egyszerű a magyarázata: sajnálom levágni ezeket a kedves kis állatokat. Ha van rá kereslet, eladjuk vagy elajándékozzuk őket. Azért kecskehúsból készült ínyencség is kerül asztalunkra, mert az idősebb állatok húsából kolbászt készítünk. Ízletesebb is meg egészségesebb is, mint pl. a sertéshúsból készült kolbász. Az ízt különben is a fűszerek adják.
– Noha Piroska asszony azt említette, hogy a sertéstenyésztéssel végleg felhagytak, ez csak részben van így…
– Hobbiból, de hasznos hobbiból tartunk sertéseket. De nem akármilyeneket ám – és invitál is bennünket, nézzük már meg a „törzsállományt”. – Tíz évvel ezelőtt a fiam beállított egy különleges süldővel, a vietnami csüngőhasúval. Le kellett ülnöm, amikor azt mondta, hogy tíz malac árát adta érte valahol Észak-Bácskában! Azt sem tudtuk, hogy úgy kell-e tartani, mint házi kedvencet vagy mint haszonállatot. Ezen a tájon hozzászokott az ember, hogy amikor sertésről van szó, akkor a 120–150 kilogrammos egyedekre gondolunk, a vietnami sertés meg 60 kilogrammos súlyban kerül vágásra, ezt a súlyt 9 hónap alatt éri el. Szóval visszatért asztalunkra a sertéshús, de állítom, hogy egészséges sertéshús. Ugyanis a mangalica húsához hasonlóan ez sem tartalmaz koleszterint, fogyasztása nem növeli a vérnyomást sem. A hagyományosnál sötétebb húst sütöm is meg „füstre” is kerül belőle, kecskehússal keverve párját ritkító ízletes kolbászt készítünk belőle.
– Melyek a jellemzői, mennyire szapora, mennyire igényes ez a tájainkon nem igen terjedő sertésfajta?
– Számunkra genetikai érdekesség, hogy a kan jóval kisebb termetű, nem is annyira hízékony mint a koca. Almonként 7-8 malacot nevel föl, s ha télidőben malacozik, csak tiszta, meleg ólban lehet megtartani az utánpótlást, hiszen meleghez szokott állatok ezek. Egyaránt szívesen fogyasztják a szemes takarmányt és a darát is, ami kukorica, zab és búza keverékéből áll. Nagyon szeretnek a szabadban, s mivel tágas, gyepes a gazdasági udvarunk, akár egész nap is legelésznek. Mivel a kecsketej földolgozása után sok savó marad, azt is nagyon szívesen fogyasztják, de a konyhai hulladékot sem vetik meg. Az ólban a klasszikus, szalmával történő almozást alkalmazzuk, s mondhatom, hogy nagyon tiszta állatok. Aki igazi házi kedvencként tartja, állítólag „szobatisztává” nevelhető. Sokan azt mondják, nem érdemes tartani, mert lassan hízik, nem növekszik, mintha megfeledkeznénk róla, hogy nem is olyan régen két évig kellett hizlalni a hazai fajtákat, hogy vágásra legyenek alkalmasak! Optimális vágási súlya 60-70 kilogramm, ezután már csak a zsír-, illetve a szalonnaréteg növekszik az állaton. Egy másfél éves kocát is vágtunk, 11 cm (!) vastag volt a szalonnája, s 70 liter zsírt meg 30 kilogrammnyi húst adott. A 70 kg súlyú „hízó” hasznos hústömege is ugyanennyi. Szóval egy-egy hízó levágása után nem lehet akkora disznótort csapni, mint egykor. De a kor emberének nem is ezért kell tartania a vietnami csüngőhasú sertést, hanem inkább az állatok szeretetéből…
Tájainkon lassan terjed a vietnami csüngőhasú sertés
Dobai Piroska: Több mint 30 éve folyamatosan foglalkozunk kecsketenyésztéssel. A valamikori 18-as állomány azonban mára négy anyaállatra csökkent
Nincs párja az ínyencfalatnak számító kecsketúrónak, kecskesajtnak
