A v ízlecsapolási illeték kérdése, amit ott érdekeltségi hozzájárulásnak neveznek, Magyarországon is folyamatos problémát és vitaforrást jelent. Annak ellenére is, hogy a szerbiaiaknál jóval nagyobb támogatásokat élvező magyarországi gazdáknak csak harmadát (vagy inkább negyedét) kell fizetniük, mint amennyit a Vajdaság Vizei közvállalat adóvégzés formájában a múlt év végén kézbesített. Északi szomszédunknál az átlagos díjszabás a mezőgazdasági termelőknek hektáronként 1000 plusz/mínusz néhányszáz forint.
Minden vízgazdálkodási társulat maga határozza meg a befizetendő érdekeltségi hozzájárulás értékét. E társulatok működésébe az érdekelt gazdáknak is beleszólási joguk van, hiszen az ide vonatkozó 1995-ös törvény értelmében ők a víztársulatok alapítói. Bonyolítja ezt a helyzetet a szocialista korszakból örökölt tulajdoni szerkezet. A termelőszövetkezeteket fölváltotta a közel egymillió magántermelő, a vízművek azonban továbbra is állami tulajdonban maradtak. Ez utóbbiak karbantartása, működtetése állami támogatás nélkül nem is volna elképzelhető. így alakult ki a magyarországi többforrású vízgazdálkodási rendszer. Az országban működő 82 vízgazdálkodási társulat 37 ezer km közcélú vízgazdálkodási művet, kisvízfolyást, csatornát és több mint 300 szivattyútelepet üzemeltet. Ezek fenntartására, üzemeltetésére és a kárelhárításra általában két forrás: a mintegy hétszázezer mezőgazdasági termelőtől és a 3150 önkormányzattól befolyó érdekeltségi hozzájárulás, valamint az állami finanszírozás áll rendelkezésre. A vízügyi helyzetet tovább rontja, hogy 2004-től, azaz a Gyurcsány-kormány színre lépésétől kezdődően az állam fokozatosan kivonult a vízgazdálkodási társulatok finanszírozásából.
A mi valamikori önigazgatási rendszerünkre emlékeztet a magyarországi víztársulatok státusa: ezek a társulatok egyszerre mindenkié és egyszerre senkié sem. Amikor a zsebbe kell nyúlni, akkor igazából senki sem érzi magáénak azokat: az állam kivonul a finanszírozásból, az önkormányzatok a saját forráshiányukra hivatkozva szűkmarkúak, a magántermelők pedig önmaguk nem viselhetik a megnövekedett terheket.
A társulatok irányítása is a mi önigazgatási rendszerünket idézi: a megválasztott képviselők vagy a taggyűlés hozza a döntéseket. A problémát különösen az utóbbi, demokratikusnak tűnő, de működésképtelen irányítás jelenti, hiszen merő ábránd, hogy a tagok többsége minden alkalommal összegyűljön a döntéshozatalra. Ilyenkor ki kell tűzniük egy megismételt ülést, amikor az alapszabály értelmében már létszámküszöbre való tekintet nélkül is határozatképessé válnak.
