Sok olyan szegény ember van manapság, aki talán saját magát is okolhatná siralmas sorsáért. Nem ezekről szeretnék most írni, hanem azokról a szegény sorsú romákról, akik a falunk közelében élnek. A történetet ismerősöm mesélte el az ünnepek után.
– Éppen az asztaltól keltem föl, amikor kutyaugatásra lettem figyelmes. Látom már az ablakon keresztül, hogy egy roma fiú. Kilépek, hogy megkérdezzem, mi járatban van? Hat bála szalmát venne – mondta vacogva. Aznap szemerkélt az eső, majd estefelé havazásba váltott át. Egy zacskó aprópénzt hozott, és megkérdezte, hogy elfogadom-e? Aztán átszámolta, majd megkérdezte, mennyiért adom a szalma báláját. Öt bála szalmát kaphat érte. Hatra lenne szüksége, de ha ötöt, az is jó – felelte, majd előtolta rozoga triciklijét. Nagy nehezen fölraktuk a szalmabálákat, aztán szerencsét kívánva útjára bocsátottam. Sejtelmem sem volt, hogyan ér haza. A hó már sűrűn esett, vékonyka ruházata ázottan lógott vézna testén.
Aztán másnap betért egy régi vásárlóm. Ugyanarról a telepről származik. Boldog új évet és más egyéb szépet és jót kíván, hisz régi vásárlóm. Lovak tartásával foglalkozik, évek óta nálam szerzi be a takarmányt. Amolyan jómódú vállalkozótípus. Bőbeszédű, néha alig várom a mese végét.
– Mondja már, mit akart, mert engem is várnak odahaza. Nem tudják, hol maradtam el ilyen sokáig – sürgetem ismerősömet.
– Látja, ez a legnehezebb számomra. Kimondani a lényeget. Képzelje el, ez a jómódú ismerősöm fölismerte a fiút, kiderült, hogy még tizennyolc éves sincs, az élet máris kegyetlenül elbánt vele. Az anyja egy hete férjhez ment, őt pedig kidobta a házból. Az ünnepeket már a nyitott teraszon várta. A fiú műanyag fóliával vonta be a nyitott tornác oldalát, majd koldulni volt kénytelen, mert kiszámította, hogy hat bála szalmára lesz szüksége ahhoz a fekvőalkalmatossághoz, amit mi ágynak nevezünk. A szállítóeszközt ettől a jómódú fuvarozótól kérte kölcsön. Arra kértem a vásárlómat, ha találkozik a fiúval, küldje vissza hozzám, mert adnék még egy bála szalmát, természetesen a pénzt is visszaadnám neki, mert ha én tudom, hogy milyen helyzetben van, nem fogadok el egy dinárt sem tőle. Megajándékoznám. Azóta már többször is figyeltem a telep felől érkezőket, de mindhiába.
– Ne rágódjon rajta, hisz nem tudhatta kivel, van dolga.
– Olyan ez, mint egy szép karácsonyi mese. Most már értem, mire gondolt. Abban egyetértek, hogy a hajléktalanokat nem szabad összekeverni a szegényekkel. Azt is megértettem, hogy egyesek erről a településről is szegényebbek a másiknál, de ez a fiú talán a legszegényebb, mert az édesanyja megtagadta. A családokban, ha nincs mit enni, nem tudják kifizetni a fűtést, és más számlákat, ott szegénység van. Ám szegénység és szegénység között is nagy a különbség. Ki várna ekkora öntudatot egy gyerektől, hogy mostoha időjárási viszonyok közepette kerékpárt kér, koldul, hogy fekvőhelyet biztosítson magának? Az ember azt hinné, hogy az elkeseredettség olyan méreteket ölt, hogy az ilyen egyének nem képesek saját magukat sem fölvállalni, de nem, ebben a gyerekben volt annyi élni akarás, hogy átmeneti megoldást talált. Lesz otthona a terasz sarkában, ágya szalmabálákon, másnap már dolgozhatna is, iskolába is járhat, ki tudja milyen irányban folytatja majd az életét. Mi felnőttek pedig néha elbambulunk, megfizettetjük a szalmát. Ezen a legnehezebb ponton kell az egyént átsegíteni: ha nem kérek tőle pénzt, esetleg esélyt adok neki, hogy másnap kenyeret vásároljon, iskolába járjon, dolgos vállalkozó, családapa legyen, mint a kerékpárt kölcsönadó fuvarozó.
Mindketten egyetértettünk, hogy segíteni kell a fiún, ha megkerül. Ő és a hozzá hasonlók az igazán szegény emberek, nem azok, akiknek az idei karácsonyra nem jutott ajándék, vagy a megszokottnál kisebb halat tehettek az asztalra. Az otthon melege, a gondviselő édesanya – mindent kárpótol. Az ember csak ilyenkor ébred rá az igazi értékekre. Megoldást a különböző szegénységmegelőző programoktól várnánk, az életben pedig farkastörvények uralkodnak.
Baráti üdvözlettel:
Kertész Katinka
