Még mindig itt csengenek a fülemben a hangzatosabbnál hangzatosabb dicséretek, melyekkel az Európai Úniót reklámozták egy újonnan csatlakozni vágyó állam vezetői. „Cukrászdát nyithattok Bécsben” és hasonló badarságokkal szerezték meg az amúgy is „nyugatra éhezett”emberek bizalmát a csatlakozáshoz szükséges igenhez.
A következmények nem sokáig várattak magukra. Egymás után dőltek be a gazdasági ágazatok, a feldolgozó- és energiaipar külföldi kézbe került, ezáltal a mezőgazdaság a felvásárlók és csatlósaik szabad prédájává vált, hiszen csak a nyersanyagtermelés maradt még meg.
Megpróbálom pár mondattal közelebb hozni az olvasóhoz az EU intézményét. Amerikai kezdeményezésre alapították a Benelux államok (Hollandia, Belgium, Luxemburg), Németország, Franciaország és Olaszország 1952-ben az európai szén és acélközösséget. Fő célja az volt, hogy erősítse a nyugat-európai országokat, és megvédje egy esetleges orosz támadástól. Ezek az országok megegyeztek a szén- és acéliparban elért eredmények közös használatában, valamint a munkaerő szabad vándorlásában ezen a területen. Mivel e két iparág a fegyvergyártás fő nyersanyagellátója, nem volt kétséges, hogy mire megy a játék. Egyes vélemények szerint egyik célja a Franciák és a Németek közötti ellentétek gyengítése is. A továbbiakban, 1958-ban a többi ipari termék, szolgáltatások és tőke szabad áramlását is bevezették a közössség területén. Manapság már 27 ország tagja az EU-nak. És most ki következik? A nyugat-balkáni álamok? Vagy Törökország?
Minden találgatás fölösleges, szerintem adott esetben a fejlett ipari országok érdeke fogja meghatározni, hogy ki lesz a következő tag.
Visszatérek a mondókám elejére.
Ha visszatekintünk pár évet, láthatjuk a szomszédos országok példáján, hogy mit jelent felkészületlenül belépni az unióba.Ugyanis az nemcsak fényről és gazdagságról szól, hanem felhőkről és szegénységről is. Nem fog senkinek semmit bedobni az ablakon, és nem fogja megengedni, hogy valaki az érdekei ellen cselekedjen, ebben Amerika is támogatja, mivel csak az erős unió tud sikeresen ellenállni az orosz és kínai tőke csábításának.
Hogy mennyire fontos egyes uniós tagoknak a bővítés, azt a következő idézettel szeretném alátámasztani. Többek között az egyik Német mezőgazdasági szaklap oldalán jelent meg a cím, miután 2004. május elsejétől tíz új országgal bővült az unió: „A mai naptól kezdve 75 millió új fogyasztóval bővült az EU.” Tessék,hölgyeim és uraim, minnél többet fogyasztani, csak vigyázzanak, nehogy megülje a gyomrukat!
Szerbia az unióban?
Az unió nem szereti a tisztázatlan gazdasági politikát, és köszöni szépen, eddig sem avatkozott a nemzetiségi kérdésekbe, ezután sem fog. Itt pedig mindkettőből kijutott.
Szerbia lehet a következő évek ütközőpontja Kelet és Nyugat között.
Egyelőre kifürkészhetetlen a jövő, ezért szeretnék kimondottan csak a mezőgazdaság helyzetével foglalkozni, mivel ez áll hozzám legközelebb. Pár évtizeddel ezelőtt a Nyugat mezőgazdasága kullogott utánunk. Minőséges termőtalaj, jól gépesített gazdaságok, szervezett magánszektor, tanácsadás, képzett szakkáder, adott volt minden. És mi maradt? A termőtalajon kívül semmi.
Szerintem, ha meg szeretnénk maradni és gazdálkodni a saját „trágyadombunkon”, azonnal fel kell karolni a mezőgazdaságot. Elvégre mindenkinek azt kellene csinálni, amihez ért, Szerbia pedig még mindig mezőgazdasági ország, Vajdaságnak pedig e tekintetben főszerep jut.Vissza kell térni a családi gazdaságokhoz, nyugati példára, ahol három generáció dolgozik együtt.A családi gazdaságok, ha fölfejlődnek, legalább ugyanannyi munkaerőt tudnak alkalmazni, mint a családtagok száma, nem beszélve a szezonjellegű munkaerőről. A családi gazdaságok ütőképesek tudnak lenni rövid idő alatt, ha megfelelő támogatást kapnak.Gyorsan át tudnak állni más kultúrák termesztésére, képesek beruházni és alkalmazkodni a piaci követelményekhez. Egyben az álam „ellenségei” is szoktak lenni, mert önállóak, nehezen irányíthatók, kevésbé függőek.
Ahhoz, hogy a kisgazdaságok életképesek legyenek, elengedhetetlen, hogy olyan termékeket termeljenek, amelyeket a piac elfogad és keres. Másodszor, ha egy mód van rá, végterméket kell teremteni, a jövő nem a nyersnyagtermelők oldalán van. Persze még egy dolog kell, a pénz. Az uniós pénz, mert nekünk itt nincs.
Tóth Ferenc, Németország
