Süli Szilveszter, kishegyesi gazda: A régi vágású emberek még segítenek egymásnak, de a mostaniak közül sokat le lehetne írni – Tito idejében, ha egy hétig dolgoztál éjt nappallá téve, a megkeresett pénzen vehettél öt borjút. Akik akkor kölcsönt vettek föl traktorvásárlásra, jól jártak, havonta annyit kellett visszafizetniük, amennyit ma egy piros pénz, egy ezres ér.
A bokros teendők, a mindig szorító munka miatt maradt el a beszélgetésünk szilveszter előtt Szilveszterrel. Épült az új fészer, legyen hely a négy traktornak, a két trágyaszórónak s a többi gépnek. „Ha meglesz a fészer, akkor legalább majd azt is lefényképezheted!” Ezekkel a szavakkal utasította el az ünnepek előtt az aznapi interjúra való fölkérést a gazda, akit a faluban mindenki csak Süli Szilvinek ismer. Senki sem hívja úgy, még a fiatalok sem, hogy Szilvi bá, de valahogy az sem jön az ember nyelvére, hogy Szilveszter. Túl komolyan hangzana így nevezni ezt az életerőtől duzzadó, mindig elégedettnek tűnő embert, aki majd kiesik a traktorból, amikor magasra lendített karral, s mindig szélesre tárt mosollyal köszön a szembejövőknek: nemcsak nekem, mindenkinek, akit ismer. S kit ne ismerne ő a faluban? Ez fordítva is igaz: ki ne ismerné őt a faluban?
Apámat és a bátyámat emlegeti, tőle hordták a hengert, ha szükségük volt rá, mondja. „Jó emberek voltak. A bátyádra azt mondják, hogy mogorva volt, de ez nem igaz, én ismertem őt!” A gyermekkorától fogva erősen sántító, de a munkában az egészséges lábúakat is túlszárnyaló nagybátyámra gondolok. Én is jól tudom, hogy nem volt mogorva ember. Nehéz életet szabott rá a sors, nyugdíj híján a parasztmunka sohasem fogyatkozott, miközben a korral bicegve az a rakoncátlankodó láb egyre nehezebben viselte a járás terhét. A léptekkel összenőtt állandó kínlódás a feszülő vonásokban előbb-utóbb kiül az ember arcára. Ez tűnhetett mogorvaságnak.
Később, amikor a segítésre terelődött a szó, kerülőúton rá is kérdeztem erre. „A régi vágású emberek még segítenek egymásnak, de a mostaniak közül sokat le lehetne írni” – mondja legyintve. Megvan az a néhány ember, akivel összedolgoznak, ők nem számolgatnak, hányják föl egymásnak, ha netalán valamelyiküknek több dolga akadt a másiknál. Ezután elmesél egy történetet valakiről, vagyis valamiről, csak azt ne írjam meg. A faluban egyre inkább elharapózó lopásokról is szót ejtünk. Egy ismerősétől egyesével már tíz birkát elvittek. Tőle még egyet sem, a méretes ebeknek köszönhetően neki emiatt nem kell aggódnia.
Gyorsan kiderül, Szilvi nem az is az efféle dolgok miatt neheztel igazán az emberekre. „Van akinek se istene, se lelke! – állapítja meg fölemelt hangon. „Láttam már olyat, hogy megy az utcán az ember, s belerúg az arra járó kutyába!” Nem mondja, de szavaiból úgy tűnik, hogy Szilvi az ismert mondást szíve szerint így módosítaná: „Aki az állatokat szereti, az rossz ember nem lehet.” Aki viszont nem szereti, annak bizony a jósága is perbe fogható!
Tizenöt vagy húsz kutyája van, a számukat nem is tudja pontosan. Macskája harmincnyolc. Volt már negyvenvalahány is. Birkája száz. Ebből húsz juh kettőt ellett. Harminc kacsája. Az udvaron tyúkok kapirgálnak, ki tudja hány. Van kecskéje és nyula, lova és csikója is. Fedeztető csődört vagy már harminc éve tart. A bérelt földekkel együtt harminc holdat művel. Ennek a termése szinte mind elmegy a jószág takarmányozására. Csak annyi búzát ad be a malomba, amennyire szükség van az árenda kifizetéséhez, a zab és a kukorica az állatoknak kell.
A tehenektől négy évvel ezelőtt szabadult meg az alacsony tejár miatt, de most akar venni egyet. Tizenhét-tizennyolc dinárt fizet ma a tejgyár egy literért. Ennyiért nem éri meg! – jegyzi meg. No de minek akkor a tehén?
– Saját szükségletre, ne kelljen venni a tejet. Tudod, milyen olcsó most a tehén? Szabadkán lehetett kapni ötszáz euróért, de négyszázért is van. A tejárak miatt rengetegen megszabadultak az állománytól. A kis tejeseket egyre csak szorítják ki a tejtermelésből. Ha Hegyesen például nem viszel be mindennap harminc litert, akkor nem is hordhatod a tejet. S ha valakinél egy időben három lesz hasas? – teszi föl a kérdést.
Hogy mivel, hogy lehet kijönni, az attól függ. Mikor hogy. A birkákat ma már nem lehet kihajtani, bent kell tartani őket, mert mindent permeteznek.
– Jelenleg olcsó a disznó, száz dinár kilója, a táp és a szója ára viszont a régi. Ősszel még száznegyven-száznegyvenöt volt. Ma nincs rajta haszon, de ha kiirtod az állományt, utána nehéz fölszaporítani. A búza is olcsó volt, és itt a faluban sokan csak nemrégiben kapták meg a búzapénzt. Az ősszel a csöves kukoricáért négyszáz dinárt adtak, a morzsoltért pedig hétszázhúszat. Egy mázsa alaptrágya pedig háromezer dinár vagy még ennél is több.
Szerencsére, a nagy állatállománynak hála, a műtrágyát helyettesítheti szerves trágyával.
Első hallásra nem értem, amikor azt magyarázza, hogy miért és hogyan használ három traktort trágyahordáskor. Az egyiken van a rakodó, a másikon az egyik trágyaszóró, amit ő vontat ki a földre a második traktorral, ezután valaki behozza kocsival, illetve valamilyen más járművel, s addigra itthon megrakják a másik trágyaszórót, amit a harmadik erőgép húz. Ehhez a művelethez tehát legkevesebb három emberre, három traktorra és két trágyaszóróra van szükség. A negyedik ember az, aki behozza a határból, ha jól értem.
– Körforgás.
Ezt már a nem trágyahordással, hanem a világ dolgaival kapcsolatban állapítja meg Szilveszter.
Az újgazdagokról és a sokezer hektáros újdonsült nagybirtokosokról beszélgetünk.
– Nem ismerem én ezeket. A helyi vállalatban az egyik villanyszerelő volt, most meg ki tudja hány üzlete van! De senki sem viszi el a feje alatt, amije van. Valamikor itt is voltak nagygazdák, a Welker, a Peczéék, de más rendszer jött, s elvették a földjüket, tönkrementek. Ez egy körforgás, egyszer lent, egyszer fönt.
– Melyik rendszerben volt a legjobb? – kérdezem tőle.
– Tito idejében. Abban az időben, ha egy hétig dolgoztál éjt nappallá téve, a megkeresett pénzen vehettél öt borjút. Akik akkor kölcsönt vettek föl traktorvásárlásra vagy valami másra, azok jól jártak. Mivel nem volt nagy infláció, havonta körülbelül annyit kellett visszafizetniük, mint amennyit ma egy piros pénz, egy ezres ér. Azt mondják, amikor Tito föllépett, akkor valamennyi magyart eltüntettek. De minket itt a faluban nem bántottak, így igaz?
Valóban, Kishegyesen nem volt vérengzés.
– Tito mikor meghalt, aznap nem mentem ki kukoricát ültetni. Erre ma is emlékszek – teszi hozzá.
– Most télen több idő juthat a pihenésre – jegyzem meg.
– Télen több dolgom van, mint nyáron! Megetetek reggel, aztán hol ide kell menni, hol oda, majd újból az etetés, s így tovább. Kúlára is el akartam menni tehenet nézni, de oda már el se jutottam.
Sor kerül a fényképezésre is. Szentül azt hittem, hogy először az új fészerhez vezet majd, aminek a készülte miatt korábban elhalasztottuk a beszélgetésünket, de nem ez történik. Sorra járjuk az állatállományt, az egyik óltól a másikig. Leveszem a több ezer euróba kerülő fészert is, de úgy látszik, ez nem is fontos. Szilvi már a másik irányban mutat, hogy a kacsákat is okvetlen fényképezzem le. Majd megyünk tovább a nemrégiben kibővített karámhoz megnézni a birkákat és a bárányokat.
Kérdezem, van-e nevük a kutyáknak.
– Nincs.
– És a macskáknak?
– Nincs egynek se.
Közben fölvesz a földről egy nevenincs szürke macskát és magához vonva becézgetni kezdi. Úgy találták a szikicsi árokparton, mondja, valaki kidobta. Elhozták, mert ahol ennyi van, ott az eggyel több már nem számít.
