Nagy úr a természet. A reggeli órákban, amint kisüt a nap, máris, mint a mesebeli királyságban minden gyémántoktól csillog, a tájra jégvirágok szállnak. Eltakarnak bút, bajt, éreztetve velünk a természet akaratát. Jégkirályfi vendégségét élvezzük. Az útszéli gaz is felséges koronába fogja a természet hajtincsét.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad. (Wass Albert: Üzenet haza)
A kő marad. A kő… Megmaradunk. Helytállunk. Hiába a fagyos holt vidék. A vidéki ember, a falu, a parasztság sorsát évszázadokon át a föld határozta meg. Miközben meglepetésnek tűnhet a hír: a budapesti tőzsde előrejelzései alapján, növekszik a föld értéke. Jó üzlet a termőföld, tudja ezt mindenki mifelénk.
Mi a helyzet nálunk? Kik vásárolják a földjeinket? Hogyan tervezzük megmaradásunkat biztosítani? A kő mard. Nem adjuk el házainkat, földjeinket. Biztos vagyok benne, hogy vidékünk lakossága megélt már nehezebb napokat is. Mi még ott tartunk, amikor az embert a pillanatnyi kényelmesebb élet érdekében (a szebb ház, jó autó, új traktor), olyan döntéshozatalra kényszerítik, hogy eladja az elődök nehéz munkája árán megszerzett jussát. A köveket. Megmaradásunkat. Régi igazság, hogy az örökül hagyott földért nem mi dolgoztunk meg, nincs is jogunkban eladni azt. Nincs jogunkban megfosztani gyermekeinket tőle, a kövektől.
Miért a magyarországi párhuzam? Azért, mert, ha jól emlékeznek, náluk is a tejüzemek kisajátítása után a felvásárlási árak drasztikus csökkentése következett. A földeket ott is több esetben olyanok vásárolták meg, akiknek csak haszonszerzésből volt fontos a tulajdonjog. Volt pénzük. Halvány gőzük sem volt a mezőgazdasághoz. A kormány is több olyan döntést hozott, ami nem volt vidékbarát. A terményárakat annyira lenyomta a külföldi behozatal, hogy már a falun sem foglalkoztak zöldségtermeléssel, mert olcsóbban megvehették a közeli multinál. Nem ismerős? Milyen szédületes sebességgel haladunk ezen az úton! A kínai fokhagyma és a mexikói bab felé. Karácsonykor sárgadinnye, paradicsom. Elveszíti az ember azt a kellemes érzést, amit a tavaszi újhagyma, a hónapos retek jelentett gyerekkorunkban. Az élet és a természet által kialakított rendtől foszt meg bennünket. A fogyasztót pedig becsapja, mert időnként rendkívül silány áruval szolgálja ki. Jobbágysorsra juttatja a vidék népét. Hol a megoldás?
Most újra a magyarországi példához nyúlok: Budapesten nemrég megnyitották a tanyasi áruk első boltját. A bizalomra építik. A vásárló és a termelő bizalmára. Az üzlet kizárólag tanyákon termelő gazdák által előállított élelmiszerek forgalmazását tűzte ki céljául. Megalakították a Tanyán Élők Egyesületét. Arra törekszenek, hogy a tisztességes termelői ár megfizetése mellett alacsonyan tartsák az árakat, de megeshet, hogy egyes termékeik ára nem versenyezhet a nagy üzletláncok akciós áraival. A kezdeményezéssel a város és a vidék egyaránt nyerhet, mivel a fővárosiak kiváló minőségű hazai termékekhez jutnak, a tanyán élők pedig értékesíthetik termékeiket. A bolt minden terméke mellett megtalálható előállítójának fotója, így a vásárlók is láthatják, kinek az áruját vették meg. A kő marad. Magyarországon már kialakultak azok a jogszabályok, melyek az EU mércéi alapján szabályozzák a termelést, nálunk most alakítják őket. Arra kell törekednünk, hogy a hazai termék védelmét szolgálja a szabályozás. Minden európai rendeletet a nemzetgazdaság megvédésének függvényében kell alkalmazni. Az ország vezetősége, ha kell, hónapokon át tárgyaljon, de a polgárok léte legyen az első, nem a világgazdaság diktátumából adódó gazdaságpolitika. Nálunk meg kell őrizni, a piacokon való árusítást, mert az állam Németországban is védi az őstermelőket. Falvainkban vásárol hassnuk tejet és tejterméket, vághassunk csirkét, pulykát, kacsát. Jó hangulatban disznótort tarthassunk. Ezeket a termékeket, a zöldséget, gyümölcsöt pedig Újvidéken, Belgrádban árusítsák. Igényes vásárlókból nem lesz hiány.
Baráti üdvözlettel:
Kertész Katinka
