Években mérhető a távolság köztünk és a Nyugat között, ezt mindenki tudja. Az is köztudott, hogy ki áll elől és ki hátul ebben a gazdasági versenyben. Talán még soha, egyetlen gazdasági ágazatban sem sikerült megelőznünk a nálunk szerencsésebb helyzetben lévő nyugati országokat. Egyedül a mezőgazdaságban haladtunk fej-fej mellett a régi szép időkben.
Az ágazatnak a kilencvenes évektől zajló szisztematikus leépítése után ma már ezen a területen is évtizedekben mérhető a távolság köztünk és Nyugat között. A távolsággal együtt nő az esélye, hogy szem elől veszítjük a célt. Könnyen megtörténhet, hogy a Nyugat időközben már egészen más úton halad, mint amit tíz vagy húsz évvel ezelőtt követett, mi viszont a hatalmas lemaradás miatt még mindig a tíz-húsz évvel ezelőtti állapotokat igyekszünk behozni. Tehát miközben meg vagyunk győződve, hogy a nyugati mintát követjük, akár ellentétes irányban is haladhatunk.
Mintha ez volna a helyzet a biogazdálkodással is. Nyugaton jelenleg ez a legütemesebben fejlődő agrárágazat. Ezt impozáns adatok támasztják alá: Franciaországban, az Egyesült Államokban és Japánban például évente nem kevesebb mint 20 százalékkal nő a biotermesztés mértéke. Ennél is nagyobb mértékben nő a kereslet a valódi, tanúsítvánnyal rendelkező biotermékek iránt. A világ élelmiszerpiacán ez egyelőre még nem túl jelentős, mindössze 1 százalékos részesedés, ám a bővülés ütemével számolva, hamarosan elérheti az 5 százalékos arányt, ami már évi 100 milliárd dolláros forgalmat jelent.
A biogazdálkodás elterjedését egy vele párhuzamba állítható folyamat kíséri. Újszerű, a hasznot lefölöző fölvásárlókat kiiktató szövetkezeti mozgalmak keresnek maguknak helyet az élelmiszerpiacon. Eszerint a hagyományos parasztgazdaságokat újjáélesztő modell szerint a vásárlók közvetlenül a termelőtől veszik át a termékeket. Meg kell említeni emellett azt az Amerikából induló, a szállítás miatti környezetterhelés csökkentését célzó kezdeményezést is, amelynek az alapelve, hogy a vállalati konyhák, a vendéglők és gyorsétkezdék részére minél közelebbről szerezzék be a fölhasznált élelmiszert. Az egyre népszerűbb törekvés a helyi termelők érdekeit szolgálja.
Az említett új mezőgazdasági tendenciák azonos irányban mutatnak: azt ígérik, hogy a modern piaci igényekhez alkalmazkodó formában új életet lehelnek a hagyományos családi (kis)gazdaságokba. Még csak a fordulat elején állunk, de az új irányvonal már világosan fölismerhető: a Nyugat a környezetkímélő gazdálkodás igényeit szem előtt tartva letérni látszik arról az útról, amely a nagygazdaságokat, a termelés tekintetében pedig a monokultúrákat részesítette előnyben.
Ezzel szemben mi a helyzet Szerbiában? A mezőgazdasági minisztériumban nem mondják ki nyíltan, de intézkedéseikből a napnál is világosabb, hogy a húsz-harminc évvel ezelőtti nyugati törekvéseket, a száz hektár fölötti nagygazdaságok kialaktását tekintik „üdvözítő” célnak. Egyéb intézkedéseikkel titkon egyenesen az új nagybirtokosokat, valamint az agrátermékek fölvásárlóit és forgalmazóit segítik. A biogazdálkodás valódi, hatékony támogatásának nyoma sincs. A magukra hagyott 10 hektár alatti kisgazdaságokat pedig ez a minisztérium – természetesen ezt sem mondják ki nyíltan – szemmel láthatóan halálra ítélte.
Nem lehetne ezt egy kicsit bölcsebben végezni? Mi akadálya van annak, hogy a nyugati típusú gazdaságok kialakulásának a támogatása mellett az új nyugati irányvonalara, a kisgazdaságoknak esélyt nyújtó organikus termelésre és szövetkezeti formákra is figyelmet fordítson a tárca?
Ezzel, ami eddig a békaperspektíva miatt hátránynak tűnt – a kisgazdaságok létének szerbiai gyakorisága –, egyszerre előnyként mutatkozna.
