A barátságnak is van világnapja, igaz, a dátuma nem egyértelmű. Egyes források szerint július 30-ára esik, mások egy nappal korábbra teszik, ráadásul különböző országokban eltérő napokon ünneplik, van ahol április nyolcadikán, máshol augusztus első vasárnapján. Honnét ez a bizonytalanság? Talán abból ered, hogy a barátságok nem örökre köttetnek, nem alapoznak mindig stabil kapcsolatot, hiszen baráti körünk fele hétévente megújul. Amelyik baráti kapcsolat viszont megél hét évet, általában életünk végéig kitart. Ezeket az állításokat saját tapasztalatom is alátámasztja.
Fotó: Gergely Árpád
Egy konferenciáról, vagy az azt követő fogadásról tartottunk tudós kollégámmal szálláshelyünkre, szándékosan nagy kerülőt ejtve, mert jól esett magunk után szivarfüstöt bodorítva sétálni a budai éjszakában, megbeszélvén a megbeszélendőket. Egyik apró klubból Török Ádám hangja és a Mini együttes zenéje ütötte meg fülünket: „Kell a barátság, hej, add tovább” – bőgte a mikrofonba a fuvolás énekes. Nyomban kiderült, mindkettőnk kedveli a bandát, sőt, kollégám ismeretségben is áll Ádámmal, így nem volt kétséges, hogy hívatlanul beállítunk a buliba. Kedves, barátságos volt a hely, a közönség és a zenekar nemkülönben. Időztünk egy darabig, majd tovább álltunk. A távozást kissé nehezményeztem, mert zsigerből szeretek mindent végig csinálni, amibe belekezdtem, most például a koncertbe, ám tudós kollégám éppen hosszú belgiumi tanulmányút után volt, és szerette volna bemutatni nekem az ott tapasztalt sörköltemények Budapesten is fellelhető kínálatát. Akkor se voltam sörivó, de néhány korsó engedményt tesz az ember a barátjáért, aki mérhetetlen lelkesedéssel zúdítja rá francia műveltségét és belgiumi élményeit. Barátokká váltunk nyomban, noha ekkor találkoztunk először személyesen. Előtte hosszan leveleztünk, és mindig volt mondanivalónk egymásnak. Ezt tartom barátságnak, amiben Török Ádám refrénje csak megerősített. Bensőséges kapcsolatunk évtizedek után is töretlen.
„A barátság egyetlen trükkje az, hogy olyan embereket találj, akik jobbak, mint te… nem okosabbak, nem klasszabbak, hanem kedvesebbek, nagylelkűbbek és megbocsátóbbak… és becsüld meg őket azért, amit megtaníthatnak neked, és próbálj figyelni, hallgatni rájuk, amikor mondanak neked valamit magadról, akármilyen rossz… vagy jó is az… és bízz bennük… ez az egészben a legnehezebb. De egyben a legjobb is.” Mintha helyettem vetette volna papírra ezeket a gondolatokat Hanya Yanagihara amerikai írónő, s jól tette, nem kell bajlódnom a megfogalmazásukkal.
Ahhoz persze, hogy barátságok szövődjenek, nem elegendő együtt, vagy egymás mellett lenni, némi szellemi érettség szükséges hozzá. Nálam ez a középiskola kezdetével következett be, miként a korosztályomnál is. Nem hajtott bennünket semmi különös egymás irányába, ráadásul más-más városba jártunk iskolába, tehát mindenkinek adott volt a magánélete, ám a hétvégék közösek! Könyvekről, filmekről, zenéről beszélgettünk, néha (szinte mindig) becsiccsentettünk, mint a csacsi. Legtöbben néhány évre voltunk egymástól, de közel tíz évvel idősebbek is a társasághoz tartoztak. Legszebb közös élményünk az útra kísérés volt. Vasárnaponként kora délután indult autóbusz a faluból kivezető két irányba, hogy a Szabadkára és Újvidékre járók időben eljussanak a kollégiumba, később az egyetemi albérletbe. Hát kérem, az előző nap még bulizó, vagy mélyen elkeseredett társaság minden vasárnap ott találkozott a falusi buszpályaudvaron, ami nem volt egyéb egy közlekedési táblánál, és kikísérte egymást. Ez volt a barátság. Érdek nélkül: a társaságban nem szövődtek szerelmi viszonyok, ellenben a lányok gátlástalanul tárták föl szerelmi problémáikat a fiúk előtt, miként fordítva is, mert legjobb tanácsadó a barát, még ha hasonlóan tapasztalatlan is. Leszűrtük a tanulságot, amit később Milkó Izidornál fedeztem föl: „Arra ügyelj, hogy a barátaid okos s az ellenségeid tisztességes emberek legyenek. Akkor nem kell félned sem a barátaidtól, sem az ellenségeidtől.”
Ez a bölcselet bejött.
A baráti társaság szétszóródott, van, aki földrajzilag, van, aki fizikailag távozott körünkből, mi, megmaradtak viszont tudjuk, hogy a barátság jele, ha fölhívjuk egymást, ha fölkeressük a másikat.
Ha van, ami megnehezíti, esetleg megtöri a barátságot, az a sorkatonaság. Esetünkben persze ez minden fiúnak kijárt. Amennyire tartották bennünk a lelket a rendszeresen érkező levelek, legalább annyira vágyakoztunk miattuk haza, a baráti közegbe. Ez a vágyakozás nálam balul ütött ki. Leszerelésem után első utam a legbensőségesebb barátomhoz vezetett, aki éppen a tévé előtt ülve fokhagymát pucolt egy nagy vesszőkosárból. Úgy tapasztaltam, hogy inkább a tévé köti le, mint a társaságom. Mintha ott folytattuk volna, ahol egy évvel korábban abbahagytuk, ám inkább úgy éreztem, valami eltörött. Persze a barátság ennek ellenére ma is tart.
Az esetre visszagondolva ismét Török Ádám dalának sorai jutnak eszembe:
„De most elrángatlak a tv mellől,
barátom kell, hogy emlékezz.
És kiveszem a volánt a kezedből,
barátom kell, hogy emlékezz.
És megint jönnek a jó napok,
mert én mindig a régi maradok.
Fogadj újra el, és őszintébb leszel,
mert kell a barátság, add tovább!
Hej, kell a barátság, add tovább!”
Mintha ezeket a sorokat is helyettem fogalmazták volna meg.
