Kíváncsi Fáncsi?

Ön szerint ormányával vagy a szájával szopik a kiselefánt? Milyen hal a szardínia? Miért nem alszik a tehén? Miért „kosarazzák ki” a hívatlan kérőt?  Miért akt a ruhátlan test? Mióta van színházjegy?

Hát, kedves újságolvasó, amennyiben Önben is fölmerültek ilyen, vagy ennél bizarrabb kérdések, akkor  Ön bizonyára érdeklődő, kíváncsi teremtmény, aki többet szeretne kapni a világtól, mint amennyit az látszólag kínál. Talán olyan, mint Kíváncsi Fáncsi, a múlt század nyolcvanas éveinek második felében futó magyar rajzfilmsorozat hőse.

Valójában nem ismerem a rajzfilmet, amikor vetítették, nem érdekelt, a fiam még kicsi volt hozzá, utána meg kinőtte.

Most az unokámat figyelem. Minden második másodpercben új impulzusra van igénye, minden érdekli, ami a környezetében fölbukkan, vagyis kíváncsi. Nem Fáncsi, Luca. Tizedik hónapos, tehát olyannyira kíváncsi, hogy két másodpercen át nem nyugszik.

Most kérdem, közülünk ki ennyire érdeklődő a világra? Senki. A felnőtt ember befészkelt a saját, intim környezetébe, amennyiben bármilyen ügyben tájékozódni szeretne, belekattint a mobiljába, a táblagépébe, a számítógépébe, és máris a képernyőn a pontos válasz. Hm. Ezt a „pontost” tegyük idézőjelbe. Inkább maradjunk annyiban, hogy többé-kevésbé hiteles információkhoz jut „guglizás” közben. Ami, mondjuk, jó kiindulópont érdeklődésünk további kiegészítéséhez, ám meddig tart a kíváncsiságunk? Az első beszerzett információig. Attól tovább már nem, a kíváncsiságunk az első hitelesnek tűnő adat megszerzésével megszűnik, mert biztosak vagyunk benne, hogy akkor is előhívhatjuk, ha legközelebb szükségünk lenne rá, bár ennek csekély a valószínűsége. Pedig bármi bárhol bármikor megtalálható.

Amikor egyetemre iratkozásom során – akkoriban ebből nem csináltak különösebb szertartást –, egy jelentéktelen terembe összezsúfolva – én arról képzelegtem, hogy negyedóra múltával lapátot osztanak nekünk és kivezényelnek bennünket valami közmunkára –, a későbbi kedvenc tanárom azzal fogadott bennünket, hogy alkalmunk nyílt a könyvtár használata megismerésére a következő négy évben. Köpni, nyelni nem tudtam, négy évig a könyvtár használatát tanulni, ráadásul nem is könyvtárosnak készültem!

Négy évtizednél több elmúlt ettől a gólyafogadástól, ám továbbra is az általam nagyra becsült Szeli tanár úr szavai járnak eszemben, kissé módosítva: azt kell tudnod, hol találod a számodra fontos adatot, tényt, véleményt, ezek híján nehezen alkothatsz véleményt.

Igazi kíváncsiságot nem látok magam körül, egyedül az unokám szemében. A felnőttek elfásultak, elbambultak, az információs sztrádáról a sehová se vezető szárnyvonalakra menekülnek, legfeljebb egy tévéhíradó jut el hozzájuk. Ennek okát, miértjét, lehetséges következményeit nálam okosabb, tájékozottabb és bölcsebb emberek már összefoglalták, botorság lenne a babérjaikra törni. Viszont eszembe jutott a dologról egy rádiós sorozat, a Kíváncsiak klubja. 1953 végén indult a sorozat, az első felhívást követően ömlöttek a kérdések, kisgyerekektől nyugdíjasokig érdeklődtek sokan a tudomány számos ágazata témáiban, amelyekre egy polihisztor könyvtáros, Dr. Bélley Pál válaszolt, kedvesen, közérthetően, humorral. A Magyar Rádió közkedvelt műsora a szerző korai halála miatt megszakadt, ám mindaz, amit a hallgatók elé tárt, ma is olvasható (http://mek.niif.hu/00000/00057/html/index.htm) . Érdemes beleolvasni, például a következőkért:

„Mióta használnak szappant?

Liebig*, a nagy német kémikus mondása szerint, valamely nép kultúrájának legbiztosabb mértéke a szappanfogyasztás nagysága.

Hangzatos mondás, csakhogy nem egészen igaz. Számos ősi kultúrát ismerünk, melyben nem használták a szappant, de ismerték a fürdést. A görögök és rómaiak fürdőikben szappan helyett bizonyos földfajtákat, alkáli tartalmú anyagokat használtak; ezt illatosították is. Egyszerű »toalettszappan« volt a babliszt.

Hát a ruhát mivel mosták? Legtöbbször csak »folyóvízben«, patakokban vagy folyók partján; sulykolással távolították el a ruhából a szennyeződést. A fűre kiteregetett ruhát aztán a nap szívta szép fehérre. Nauszikaa, a phaiák királylány éppen ruhát mos társnőivel a tengerparton, amikor rátalál a hajótörött Odüsszeuszra. Gudrun, a fogoly germán hercegnő viszont kényszermunka gyanánt végzi a mosást – és az Északi-tenger hidegebb, mint a Földközi!

Már az ókorban is tisztították azonban a ruhát vegyszeres úton. Az úgynevezett »derítőföld« vagy »kallóföld« magába veszi a gyapjúból a zsírt, a lúgok a zsírral pedig oldható vegyületeket alkotnak. A fahamuból készült lúgot évezredekig használták ruha mosására. Ismerték a habzó anyagot tartalmazó szappangyökeret is.

Az idősebb Plinius szerint szappant vagyis sapo-t először a gallok és a germánok készítettek, de nem tisztálkodásra, hanem a hajuk szőkítésére. A mai értelemben vett szappan első biztos említése 385-ből származik. 800 táján már általánosan elterjedt a szappanfőzés. Faggyút és hamuzsírt főztek össze nagy üstökben. A kenőszappant a 12. század óta ismerik.

A faggyúból főzött szappanok bizony nem voltak kellemes illatúak. A kemény toalettszappant az arabok találták fel, olívaolajból és fahamu lúgjából készítették. Illatosították is, de ezt az import luxuscikket csak a jómódú emberek tudták megvásárolni.

A múlt században terjedt el jobban a növényolajból készült szappan. Nagyüzemi gyártása William H. Lever nevéhez fűződik. Nemcsak kellemesebb illatú és jobban habzik, mint a faggyúszappan, hanem olcsóbb is, különösen ha melléktermékét, a glicerint nem hagyják benne, hanem só hozzáadásával kicsapatják belőle. A glicerin a robbanóanyagok gyártásának fontos alapanyaga. Az élelmes Mr. Lever néhány év alatt milliomos lett. Fritz Henkel pedig a mosószódát keverte vízüveggel – ő a mosópor atyja.”

Lám, miket meg nem tudunk a Kíváncsiak Klubjából! Kíváncsi lennék, mennyit kellene keresgélni az interneten, hogy egybegyűjtsük mindazt az információt, amit ez a rövidke cikk tartalmaz.