Kétféle emberi hozzáállás vezetett odáig, hogy az ünnepeink mára többnyire elveszítették eredeti jelentőségüket, ridegebb szóval élve: funkciójukat.
Az egyik az, hogy a szívekből átköltöztek a tévéképernyőkre, a társasági oldalakra és az áruházak polcaira – egyszóval: elüzletiesedtek –, s ebből kifolyólag a legtöbben egyszerűen csak „le akarják tudni” őket, „kötelező” ajándékozással, teszem azt. Mások egyszerűen ignorálják őket, belátván, hogy az ünnepek kiüresedtek, ezért nem vesznek róluk tudomást. Az előbbiek kicsit kilihegik magukat, amennyiben az ünnep munkaszüneti nappal jár, és csak azután loholnak tovább. Az utóbbiak leginkább ezt sem teszik meg, megszakítás nélkül folytatják a gürizést – hiszen a taposómalom nem állhat meg!
Magam a közelmúltig a második csoporthoz soroltam magam; azzal a kitétellel, hogy azért hébe-hóba megteremtettem a magam kis „privát” ünnepeit. Aminek persze megvan a maga haszna – viszont ha kis ünnep, akkor kis haszon. Meg kellett ismerkednem – igen közeli ismeretséget kötnöm – valakivel, aki részint koránál, részint habitusánál fogva képes teljességében megélni az Ünnepet. Így sikerült újra felépítenem magamban, legbelül a húsvétot, a karácsonyt, a szilvesztert, az újévet... Persze tisztában voltam vele eddig is, hogy ezek az időpontok mélyen szakrálisak voltak már jóval a kereszténység előtt is, hiszen korántsem az ember találta ki őket, hanem a világvalcer fordulópontjai, melyeknél a fáradt táncos egy leheletnyit megpihen... ugyanakkor kiábrándított, ahogy a humán társadalom a maga anyagba kövecsesedett képére átírta a teljes dallamot, elszürkítve fejünk felett azt a magas és azúrkék Eget. Aztán egy ifjú és tiszta lélek rádöbbentett, ha az őseredeti ünnepnapok, fordulópontok ellen „lázadok” oly módon, hogy nem veszek róluk tudomást, azzal csak az elanyagiasodott társadalom plasztikmalmára hajtom a szennyvizet – minő botorság! (Jó pap vagyok? Holtig tanulok, annyi bizonyos...)
Mert lehetnek nekem ugyan „privát” kis ünnepnapjaim, amikor az intuíció súgja meg, mikor van itt az ideje az elcsendesedésnek, az önmagamba való alászállásnak – nincs is ezzel semmi gond, sőt –, önmagában ez még kevés a boldogsághoz. Ahogyan az Univerzum látszatkáoszában is ott a pontos rendszer, úgy ez természetesen vonatkozik a Föld nevű bolygóra is. És ahogyan ő maga sem egyedül keringőzik a végtelen űrazúrban, ugyanúgy az én magányos táncom sem lehet elegendő a teljességhez (amely felé kötelességünk meglelni az ösvényt). Hogy az „én vagyok”, „ő van” hiányos ragozástól az „én vagy”, „te vagyok” varázslatán keresztül eljuthassunk a „mi vagyunk” teljességéig, abban az igazán megélt ünnepnapok is sokat segítenek. Hogy a „mások vagyunk” káprázatát feloldhassuk, és végre együtt járjuk ezt a végtelen világvalcert, miközben a közösen megélt ünnepeinkből újranőtt szárnyaink egyre csak repítenek bennünket, spirálvonalban, felfelé.
A keringő kezdő lépései pedig éppen onnan indulnak, ahol egy pillanattal előbb véget értek; a két pont között a fáradt táncos éppen csak egy szusszanásnyit megpihen. Aztán megújult erővel, bátran veti magát az új nap, az új év ezernyi titkot ölelő karjai közé. Lényeg, hogy hittel, szeretettel és feltétlen bizalommal legyen felvértezve, és egy pillanatra se engedje el partnere kezét – úgy baj nem érheti semmiképp.
