Őrszállás

Őrszállás (Stanišić) Zombor községhez tartozó, nagyjából négyezer lakost számláló, több mint 250 éves falu. A község székhelyétől 22 km-re, a magyar államhatártól mindössze 5-6 kilométerre, a Telecskai-dombság peremén helyezkedik el.

A mai falu helyén vagy közvetlen közelében már a XIV. század derekán több település is létezett, amelyeket Örs, Bathteremélye és Paris falu néven jegyeztek fel különböző krónikák.

A rasztinai és rottenhauseni báró Rédl család, amelynek alapítója, Rédl Ferenc József 1752-ben több, mint 150 magyar és szlovák római katolikus családot telepített be Őrszállás községébe. Ez a család birtokolta a falut, amelynek első jeles képviselőjét, Rédl Gyulát Mária Terézia bárói ranggal ruházta fel. Az itteni szerbek viszont az 1763-as évtől számítják a falu alapítását, amikor Baja alól 87 szerb család költözött az akkori őrszállási pusztára, a betelepülő magyarok miatt, és létrehozta a települést, ami 1811-ben már mezővárosi rangot nyert, így három évvel ezelőtt ünnepelték Őrszállás 250 éves fennállásának ünnepét. A magyarok inkább a templomuk, a Boldogságos Szűz Mária Szent Neve templom építésének évét ünneplik. A templomot 1815-ben kezdték el építeni, így tavaly volt 200 éves. Amikor a Rédl család megkapta a bárói nemesi címet, és az övéké lett Harasztitól (Rastinatól) Kelebiáig a birtokterület, ezzel kötelesekké váltak templomot építeni az itt élő híveknek. 1816. október 4-én már fel is szentelték a templomot, amely 50 méter hosszú, 25 méter széles és 48 méter magas a tornya. A templomot a Rédl család temetkezési helyként is használta, tizenhárom családtag van ide temetve, még azok is, akik nem itt haltak meg.

Az itteni magyaroknak ennyi maradt, a monumentális méretű templom és a templomkert, az immár nyolcvanéves művelődési egyesületük székháza meg a katolikus temető, amelyet közös munkaakciókkal próbálnak megmenteni az enyészettől, hogy bizonyítsa, itt bizony nagy számban éltek magyarok, valamint németek is. A német telepesek 1944/45-ben történt kitelepítésével és a helyükbe érkezett több mint ötezer dalmát és macedón telepes beköltöztetésével megváltozott a falu lakosságának eredeti etnikai összetétele, a magyarok száma pedig fokozatosan csökkent. A kilencvenes években pedig háromezer szerbet telepítettek ide Kninből. Ezzel megpecsételték a falu magyarságának sorsát. Ma már csak mintegy 300 lélek vallja magát magyarnak. A fogyatkozás akkor vett erőteljes lendületet, amikor az ötvenes évek végén megszűnt a magyar nyelvű oktatás a helyi iskolában, nem az érdeklődés hiányában, hanem a helyi hatóság nyomására. Mára már nagyon kevés magyar család szánja rá magát, hogy gyerekét a szomszédos nemesmiliticsi általános iskolába írassa, ahol még létezik magyar osztály. Tóth Árpád tudja, mivel járt az, hogy az általános iskolát magyarul végezte, de nem saját szülőfalujában. Éppen ezért gyermekét, a tízéves Kingát nem teszi ki ennek a megrázkódtatásnak. Valószínűleg a most ötéves Áron is majd szerbül fogja végezni tanulmányait.

– Nagyon nagy szívfájdalmam, hogy a gyerekem nem magyarul tanul, de nem tudtuk ezt másként megoldani. Nem tudtuk vállalni, hogy a gyereket másik településre írassuk iskolába, mert akkor állandóan hozni-vinni kellene. A közbiztonság sokkal rosszabb, mint mikor mi voltunk gyerekek a 80-as években. Miránk az öcsémmel a „szevertranszosok” vigyáztak, mikor Nemesmiliticsre jártunk iskolába – meséli Árpád.

– Nincsen elég gyerek, hogy az MNT járatot indítson a két falu között, hiszen legfeljebb három gyerekről beszélünk, ami kevés – mondja Pekter Etelka, az őrszállási művelődési egyesület alelnöke, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség elnökségi tagja.

– Aki máshová jár iskolába, azt a falujában azért piszkálják, mert máshová jár, amott meg azért, mert nem odavalósi. Ez egy kiszolgáltatott helyzet – meséli Árpád, aki mindezt saját bőrén tapasztalta.

– Egy kisgyereknek, akit megvernek az iskolában, éreztetve vele, hogy nem oda tartozik, ezt nem lehet a lelkéből kitörölni és maradandó nyomot hagy – mondja Etelka.

A Művelődési Egyesület elnöke, Trenka Zsolt fiatal családapa, gyerekei még kicsik, három és négyévesek, de már tudja, ők is szerb nyelven fognak tanulni.

– Lassan elveszünk – sóhajt fel Zsolt.

– Az én gyerekeim beszélnek magyarul, mert mi úgy állunk hozzá, hogy otthon az asztalnál magyarul beszélünk, nem is engedhetném meg magamnak, hogy otthon mi egymás között szerbül beszéljünk. Sok szülő ebben hibázik. Nagyon sokan rá vannak kényszerülve arra, hogy szerb nyelven taníttassák tovább a gyerekeiket, beleneveledik a gyerekbe az a nyelv és a gondolkodásmód is, hiszen több mint tíz éven keresztül szerb nyelven tanult és otthon, ha a szülők kicsit megengedőbbek, akkor inkább a könnyebb utat választják, és szerbül beszélnek egymás között is, mert a gyereknek az könnyebb. Lassan, lassan így asszimilálódunk – mondja Árpád.

A fiatal gazdálkodó édesapa lánya fakultatív tantárgyként tanulja a magyar nyelvet az őrszállási iskolában, heti egy alkalommal, de édesapja szerint az óra nincs jól megszervezve, mert különféle szintű nyelvismerettel rendelkező gyermekek járnak egy csoportba, ami megnehezíti az oktatást is meg a tananyagban való előrehaladást is.

Zsolt hozzáteszi, most egyszeriben többen meg szeretnének tanulni magyarul, hogy magyar útlevelet kapjanak és külföldre távozzanak.

– De nem megy az olyan egyszerűen, máról holnapra, mert nagyon nehéz megtanulni a nyelvünket – mondja Zsolt.

Annak ellenére, hogy az ötvenes évektől nincs magyar oktatás a faluban, beszélgetőtársaim gyönyörű magyarsággal válaszolnak kérdéseimre. Egyszer sem használnak szerb szót, nem keresik a magyar kifejezéseket. Olyan erős kitartással őrzik anyanyelvüket, mint a templomukat, temetőjüket, és művelődési házukat. A művelődési egyesület munkáján keresztül – amelyben beszélgetőtársaim mind aktívan részt vesznek – próbálják meg összefogni ezt a maroknyi magyarságot. Az egyesület keretein belül működik a kézimunkacsoport, minden évben szerveznek bált és tánciskolát, valamint vendégszereplések is érkeznek hozzájuk. Így próbálnak megmaradni szülőföldjükön.

– Szerintem lassítható a folyamat. Ha az emberek megbecsülnék önmagukat, magyarságunkat, akkor talán nem veszünk el. Nem kell mások szolgáinak lenni, nem kell elvegyülni, talán akkor lassítani lehetne ezt a folyamatot – véli Árpád.

– A beolvadási folyamat nagyon sok ideig tart. Évtizedeket vehet igénybe. Változás csak olyan módon lehetséges, hogyha hozzánk is bevándorol háromezer magyar, esetleg más nyelvű katolikus, aki igényli, hogy más nyelvoktatás is legyen. Úgy ahogy történt ez nálunk, mikor bevándorolt háromezer szerb Kninből a kilencvenes években. Ehhez egy újabb világtörésre lenne szükség. Kell ez nekünk? – teszi fel a kérdést Etelka.

Igaz, hogy magyar oktatása az ötvenes évek óta nincs Őrszállásnak, de újságírója volt. Tóth László, Árpád édesapja 1970-ben kezdte meg munkásságát a Magyar Szóban. Lászlóval nem találkozhattunk ottjártunkkor, mert éppen külföldön gyógykezelteti magát, de a két évvel ezelőtt vele készült interjúból kiderül, a mai napig Magyar Szó-snak érzi magát.

Amíg László újságíróként dolgozott, sokkal többször olvashattunk szülőfalujáról és a környező falvakról. Saját bevallása szerint álmában még mindig járja a terepet és riportozik. Húsz évig szerkesztette a Dunatájat, mely akkor még a Magyar Szó melléklete volt, és mintegy 7000 példányban nyomtatták, területileg ma országközi lapnak számítana, mivel Zombor községen kívül felölelte Hódságot és Apatint, a mai Horvátország területéről pedig Eszéket, Vinkócát és Vukovárt. A Dunatáj 1992-ben megszűnt a Magyar Szó melléklete lenni, majd 1999-ben újraindult Zombor község önálló lapjaként. 2015. december 15-én megszűnt a Dunatáj Lapkiadó Intézmény, a lap kiadói jogát pedig a Magyar Polgári Kaszinó vette át, de anyagiak hiányában ez a szórványkörzet magyarsága meghatározatlan ideig, helyi tájékoztatás nélkül marad. Az őrszállásiak bíznak abban, hogy a 45 éves hetilapot felöleli majd a Magyar Szó, annak része lesz, újra hírt adhatnak magukról, mert úgy vélik, ha egy közösségről megszűnnek a hírek, akkor elfelejtik őket.

– Úgy érzem, hogy félre vagyunk lökve. Mind az újvidéki mind a szabadkai székhelyű lapoktól félreesünk. Mivel kevesen vagyunk, a többségi része a nemzetünknek úgy gondolja, hogy nem is vagyunk fontosak. Pedig ránk kellene nagyon vigyázni. Minket kellene erősíteni. Mert ha a szülő hagyja, hogy a gyerekét az utcán megverjék, akkor azt a gyereket mindennap meg fogják verni. Ezek a kicsi közösségek – Regőce, Őrszállás –, ahol csak pár magyar van, egyáltalán nincsenek megbecsülve a tömb részéről. Mi nem vagyunk fontosak. Mi csak magunknak vagyunk fontosak. Mindenki szereti, ha van hír a közösségről, főleg az ilyen kicsi közösségekről. Tavaly volt 200 éves a templomunk, amiről minden újság beszámolt, de szerintem nem csak akkor kell kijönni, amikor választások lesznek vagy megváltozik egyes lapnál a vezetőség. Ha nem is napi, de heti vagy havi rendszerességgel jelen kell lenni egy közösségnek a köztudatban. Mi egyszerű emberek vagyunk, nem tudunk cikket írni és azt sem tudjuk felmérni, hogy mi olyan jelentőségű, aminek újságba kellene kerülnie. Ha hagyjuk, hogy az ilyen kicsi közösségek elvesszenek, hogy elfelejtődjenek, akkor el fog veszni a tömb is – véli Etelka.