Emlékeztek? Amikor a Bébi néni nevetett… zengett az egész Gimnázium! ...És emlékeztek Müller bácsira? – „Na, ki a sorba!” – És hogy megdorgálta az Icát, amikor megjelent a városban az első dezodoráns, és ő jól beszagosította magát vele. Micsoda szagok ezek, hüledezett. Mosakodni kell, nem divatozni! És a Piri nénire, aki a Tolnay Világlexikonból tanította a magyar írókat – csak életrajzokat bifláztunk! –, őt titokban Pénelopék hívtuk, mert örökké szomorkodott, a padlásra járt nevetni…
Érettségiztünk. Hirtelen nagy vihar kerekedett… A Müller bácsi odament az ablakhoz. Én meg kihúztam vegytanból a kérdéseket, és – mondtam valamit. De a Müller bácsit akkor ott az égvilágon semmi, de semmi nem érdekelte, állandóan csak azt hajtogatta, hogy „Jaj, istenem, elveri a szőlőmet a jég! Jaj, elveri a szőlőmet a jég!” Bébi néni meg, az osztályfőnökünk, látva, hogy semmi több nem jut az eszembe, odaszólt nekem: „Na, Kata, elég volt! Mehetsz!” A Müller bácsi erre észbe kapott, de a Bébi néni nagy komolyan ránézett: „Hát mindent elmondott! Csak maga, kolléga, nem figyelt oda!” Kiviharzottam nagy boldogan, hogy megúsztam! De nem úsztam meg! Elkapott a zápor, s a piros pöttyös cicc ruhámban bőrig áztam…
És emlékeztek? Másodikban a valamikori Zvezda moziban nyílt meg a magyar tagozat, s tömegesen lettek rosszul a diákok, mert hirtelen beállt a kánikula, és nem lehetett szellőztetni, mert minden 20 percben égtelen csörömpöléssel elhúzott az ablak alatt a villamos. 45-ben legalább öt helyen tanultunk, a többi között a mai Városi Könyvtárban, meg a mai katolikus kör épületében… Amikor kitelepítették az „orosz kórház”-at a gimiből, mi mentünk takarítani, sikáltuk a padlót, pakoltuk ki a véres rongyokat meg az amputált végtagokat a tantermekből…
A lányoknak volt a legnagyobb létszámú osztályuk. Harmincheten voltak. A két fiúosztállyal együtt egy híján százan indultunk el a gimiből 65 évvel ezelőtt. Mára húsz-egynéhányan maradtunk. Ez a három osztály állandóan együtt lógott, együtt kirándultunk a tengerre is, és 1950-ben, a nyári szünidőben együtt zötyögtünk a marhavagonokban Belgrád felé, Új-Belgrádot építeni. Szalmán aludtunk, egy hónapon át csak babot ettünk… de eszünkbe se jutott panaszkodni.
Milyen más világ volt az! Mi vagyunk az a generáció, amelyik megélte azt a régi, szegény világot. Ha visszagondolunk anyánk konyhájára, a tüzelősparheltra, a petróleumlámpára, a kerti kútra, amely mellett a lavórban, teknőben fürödtünk és mostunk… És nem panaszkodtunk. A mi kis utcánkban, a valamikori Tölcsér utcában, szegény emberek éltek mind, egy-két embernek volt csak valamije. De meg kell nézni, hogy ez az utca hány doktort és egyetemi végzettségű szakembert adott ennek a közösségnek. Mindenki egyforma volt! Ma meg? Vannak a nagyon szegények és vannak a milliomosok. Akkor valóban egyenlőek voltunk. Szoba-konyhás lakásokba még diákokat is fogadtak a családok… Emlékszem, a dr. Györe Kornél meg az Oláh Mihály, a későbbi nagy politikus is ott lakott diákkorában – kijártak a kútra fogat mosni, mert bent nem volt víz. Sokszor értetlenkedve hallom a rádióban meg olvasom az újságban, hogy azért nem haladnak egyesek, mert mélyszegénységben élnek. Akkoriban mindannyian így éltünk, 95 százalékunknak nem volt fürdőszobája, kijártunk az udvari vécére, és soha nem volt semmi bajunk sem.
A második világháború után bekövetkezett tanárhiány persze rányomta bélyegét az iskolára, hiszen a magyar tannyelven oktatni tudók legtöbbje visszatért az anyaországba. Akikre leginkább emlékeznek, azok a következők: Mirnics József történész, Sturc Béla biológiatanár, a Magyarországról jött, a háború előtt itt férjhez ment és itt maradt későbbi tudós asszonyunk, néprajzkutatónk, egyetemi tanárunk, dr. Penavin Olga, továbbá dr. Balázs Piri Aladár, akiről azt mondják, nemcsak tanár, hanem nagyszerű ember is volt, és a felesége, valamint a vegytan szakos Müller tanár úr, aki elárulta nekik, hogy ő minden évben kap egy gyönyörű karácsonyi ajándékot: beül a hintaszékébe, és elolvassa Arany János Toldiját. Aki nagyon büszke volt arra, hogy Pesten, a Váci utcában együtt sétált Ady Endrével. Aki azt vallotta, hogy a világon a legszebb muzsika a magyar cigánymuzsika. Akinek a diákjait rendre megdicsérték Belgrádban, hogy mennyire jártasak a vegytan tudományában. Továbbá a bűbájos, gömbölyded matektanárnő, Mezei Rózsa, akit Bébi néninek becéztek, s aki úgy tudott szívből nevetni, hogy az egész gimi zengett belé… S akitől Tóth Raffai Magdolna úgy megtanulta a matekot, hogy az unokái ma azt mondják neki: mondd, nagyi, hogy van az, hogy ha te magyarázod, mindjárt megértünk mindent, ha pedig más, akkor nem értünk semmit sem… A bezdáni Koletár János arra is emlékszik, hogy amikor Balázs Piri Aladár felolvasta Villon Az akasztottak balladája c. versét, az úgy megragadt az emlékezetében, hogy soha többé nem felejti el.
Ma már a vén diákok egyike-másika rosszul hall, rosszul lát ugyan, s néha baj van a rövid távú memóriájával, de az osztálytársak, kiváltképpen a padtársak neve, az világosan bevésődött mindnyájuk emlékezetébe.
Hogy mire emlékszik az ember hatvanöt év távlatából is pontosan! Hallgatom, csak hallgatom a beszámolókat. Miközben egyforma arányban tárul elém a felszín és a mély. Olyan mondatokat is kapok, amelyek bizony még mindig nagyon segítenek. Ezek a 65 évvel ezelőtt diplomázott, nagyszerű emberek azt csinálták, amiben hittek. Előre menekültek!
,,És a belgrádi egyetemen is hogy összetartottunk! Micsoda kultúrélet folyt ott a József Attila Körben! Színdarabokat tanultunk be, azokkal jártuk a bánáti falvakat. Énekkarunk is volt, Toplák Imre alakította és vezette. Életre szóló barátságok és szerelmek szövődtek, Pap Jóska orvosköltőnk például ott találta meg a későbbi feleségét, Grétit, aki akkor esett szerelembe vele, miután Jóska a pódiumon elszavalta József Attila Ódáját.
Abban az időben nem jártak haza a diákok hétvégén, csak húsvétkor és karácsonykor, a Kör volt a második otthonunk.
Eléggé hadilábon álltunk a latinnal. A legjobb latinista az apatini származású Ehmann Imre, aki később főesperesi rangban a szabadkai Szent Kereszt-templomban teljesített plébánosi szolgálatot 43 éven át, s aki a piaristákhoz járt akkoriban tanulni. Édesapja, a módos német családból származó tanító, a kalocsai tanítóképzőben szerzett diplomát, akárcsak az ő édesapja is, s egyformán jól beszéltek a családtagok németül, magyarul és latinul. Többen világosan emlékeznek rá, hogy az érettségi előtti utolsó latin dolgozatot megelőzően milyen nagy összeesküvést szőttek a diákok, amelynek főszereplője Ehmann Imre volt. De lássuk sorjában: „Meséld el, Páterkám, hogy vettünk kölcsön téged latin dolgozat előtt!” – mondják neki a társai, s ő belekezd a részletes beszámolójába: „A Hotváth Sanyi a szünetben ezt mondta nekem: Páterkám, üssük össze a fejünket, hogy a latintudásod átjöjjön az én fejembe is! Mellettem ült a Szőke Máté, aki kishegyesi volt, meg a Gőz Mihály, aki pedig budiszavai, azaz tiszakálmánfalvi volt, előttem ült a Faragó Márk, aki beszédhibás létére később ügyvéd lett, mögöttem meg a Nazdravicki és a Prokes Misi meg a Fábián Imre, aki szintén egy nagyon jó diák volt. Aztán a Ralbovszki Pista vett egy nagy Borbát, az volt a legnagyobb formájú napilap akkoriban, azt leterítette a lába közé, s arra rákuporodtam. Indigóval gyártottam a puskákat, s a lelkükre kötöttem, hogy azért mindenki csináljon néhány hibát is a dolgozatában, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Aztán a lányok is könyörögtek: Páterkánk, gyere át mihozzánk is, segíts nekünk is! De hát nem bújhattam az ő szoknyájuk alá, hogy nézett volna az ki? Felemelni a lányok szoknyáját – félreérthető lett volna. Bebújtam hát a kályha és a fásláda mögé, s onnan pöccintgettem a galacsinná gyúrt puskákat a padsorokba, ha elfordult a tanár, Sturc Jolán.
Nem kis büszkeséggel mondják, hogy a 99 diák 80 százaléka egyetemet végzett, fontos munkahelyeket töltött be, építette az országot a gyerekeinek. Csakhogy ők már nincsenek itt. Ki Amerikában, ki Angliában, ki Svédországban, ki a tengerparton, ki Horvátországban keresi s találta meg a boldogulását. Könnyebb megszámolni, hányan maradtak itthon, mint hogy hányan mentek világgá innen.
S most álljon itt beszélgetőpartnereim névsora! Aki e találkozók motorja volt mindig is, az Ralbovszki István gyógyszerész, ill. patikus. Aki saját kijelentése szerint valaha szimpatikus volt, ma csak apatikus. Mihalec József, aki egészségügyi főiskolát végzett, a topolyai egészségházban dolgozik vezetői munkahelyen, dr. Süli István gyermekgyógyász, dr. Vidákovics József fogorvos, Kiss László gépészmérnök, Huszár Benedek Katalin pedagógus, Pletl Jolán pedagógus, Toplák Anna vegyészmérnök, Kapunics Irén hivatalnok, Tóth Raffai Magda matematikatanár, Ehmann Imre lelkész, Arnold József állatorvos, Sóti Imre közgazdász (,,örök igazgató”), Koletár János közgazdász, dr. Tóth Bagi László szájsebész.
