Az évadonként változó trendek soha nem tudtak „megfertőzni”. Ízlésem az évek során nem sokat változott, ruhavásárláskor számomra mindig is az volt az elsődleges szempont, hogy miben érzem jól magam, nem pedig az, hogy az aktuális divatguruk mit kiáltottak ki az éppen kihagyhatatlan „musthave-ként”.
Fotó: Dávid Csilla
Ezért morfondíroztam hosszasan tavaly a vásárlás előtt, mert könnyű tavaszi szélkabát után való vadászatom során egy olajzöld, kapucnis darab nyerte el tetszésemet. Minden, számomra előre megfogalmazott szempontból ideális volt: tökéletes hossz, szabás és anyag. Egy volt a bökkenő, a színe. Már az előző hetekben is feltűnt, hogy minden leányzó és asszony olajzöld kabátban lófrál a városban, a tömegtermékek és az uniformitás pedig mindig is taszított. Aztán idén január közepén rájöttem, ennél jobbat nem is vásárolhattam volna. A szóban forgó kabátot egészen november közepéig viseltem, majd január közepén ismét elővehettem. Akkor, január közepén azért szidtam magam, hogy miért vásároltam december végén télikabátot. Mert a tél éppen csak finom mosolyt küldött felénk, foga fehérjét ezúttal sem mutatta ki. Aztán márciusban már azért átkoztam magam, hogy miért is rejtettem szekrényem legmélyére a télikabátot… Emlékszem, gyerekkoromban még minden a „szabályok szerint” alakult: télen sok hó esett, olykor annyi, hogy az udvarban alagutat építettek számomra szüleim, és szinte úgy kellett lecibálni a szánkóról. Aztán valamikor március elején megkezdődött a tavaszi zsongás és rügyezés, a napsugarak lágyan simogatták az arcokat. Június elején már szandálban – az udvarban pedig mezítláb – lehetett szaladgálni, egyik verőfényes nap követte a másikat, de közben ritkán lélegeztünk olyan nehezen, mint a partra vetett kopoltyúsok. Majd szeptemberben elkezdődtek sárgulni a levelek, októberben egyre csípősebbé váltak a reggelek, és normálisnak számított, ha november közepén leesett az első hó. Mostanra szinte lehetetlenség ezekre a törvényszerűségekre támaszkodni. Már senkit nem lep meg, ha március végén ujjatlan pólóban sétálhat az utcákon, vagy június elején be kell kapcsolnia a fűtést. A tudósok szerint végső ideje megkongatni a globális vészharangot, hiszen 2016-ban több időjárásrekord is megdőlt: a világ több pontján rekord mennyiségű eső esett, vagy soha nem látott hőhullámok, viharok pusztítottak, az északi-sarki jégtakaró eltűnik, a Nagy-korallzátonyon pedig korallfehéredés kezdődött. A Nagy-Britanniában élők rekord árvizet éltek át, amely országszerte közösségek életét keserítette meg, és több millió eurós kárt okozott. A klímakutatók szerint a most tapasztalt árhullámok tovább növekednek a jövőben. A nemrégiben közzétett statisztikák szerint az idei május sorban a tizenharmadik olyan hónap volt, amikor hőmérsékleti rekordok dőltek meg. A globális rekordok sorozata – különösen a rendkívüli hőség februárban és márciusban – megdöbbentette a klímakutatókat. A The Guardianban megjelent tanulmányuk arra figyelmeztet, hogy az éghajlatváltozás mértéke egyaránt veszélyt jelent a jelenre és a jövőre nézve. A nemzetközi sajtóban megjelenő elemzések szerint 2016 a valaha feljegyzett legforróbb esztendő lesz, megelőzve a korábban legmelegebbnek kikiáltott 2015-ös évet, amely már a 2014-es évet is megelőzte. A kutatók szerint ha az 1880-as évekig visszanyúló hőmérsékleti nyilvántartásokat vesszük alapul, valamint megvizsgáljuk a fák évgyűrűit és a korallok állapotát, bebizonyosodik, hogy a globális felmelegedésért az emberiség a felelős. A fosszilis tüzelőanyagok és az erdők égetése olyan folyamatot indított el, melynek következményeként a bolygó hőmérséklete melegebb, mint ötezer évvel ezelőtt.
Az ember okozta éghajlatváltozás hatásai többé már nem kis mértékűek: most történnek és úgymond kijátszanak bennünket és előttünk járnak – mondja Michael Mann, a Penn State Egyetem professzora. Stefan Rahmstorf, a németországi Potsdami Intézet Klímahatás Kutatóközpontjának professzora szerint az erősödő, gyilkos hőhullámok bizonyítják leghitelesebben a globális felmelegedés hatását. A Földön előforduló, havi hőmérsékleti rekordok elemzése megmutatja, hogy manapság ötször gyakrabban kialakulnak ezek a hőhullámok, mint korábban, írta a The Guardian. Idén a légkörben található szén-dioxid mennyisége is rekordokat döntött, és elérte a szimbolikus, történelmi 400 ppm-et (milliomod térfogatrészt). Az emberi tevékenység okozta szén-dioxid- kibocsátást évente 7 százalékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy a Föld átlaghőmérséklete az iparosodás előtti hőmérséklet +2 Celsius-fokos szintjén maradjon. A világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóiként az Amerikai Egyesült Államokat, Kínát, Ausztráliát, Brazíliát, Indiát, Japánt, Indonéziát, Kanadát, Németországot és Oroszországot tartják nyilván. Bob Ward, a London School of Economics (LSE) Grantham Éghajlat- és Környezet változási Kutató Intézetének politikai igazgatója úgy véli, napjainkban már minden kormány tudja, hogy a probléma sürgős intézkedéseket igényel. Amit most látunk és tapasztalunk, az csak a kezdet, és a helyzet tovább romlik a következő néhány évtizedben, ha nem teszünk valamit a globális szén-dioxid kibocsátás csökkentésére, értékelte. A megkérdezett kutatók egyetértenek azzal kapcsolatban, hogy a 2016-os rekorddöntögetésekben az a legaggasztóbb, hogy egy eddig soha nem látott területre tévednek, és nem igazán tudják, hogy mindez milyen következményekkel fog járni. Azok, akik nem szeretnék, hogy a hollywoodi katasztrófafilmek valósággá váljanak, és özönvíz, embert, állatot és növényt gyilkoló hőségek, vagy elemi erővel romboló viharok, esetleg betegségek tizedeljék meg az életet a Földön, sokat várnak a párizsi klímaegyezménytől, amelyet tavaly decemberben véglegesítettek, majd idén április közepén a New York-i klímacsúcs első napján százhetvenöt ország – köztük a legnagyobb szennyezők – vezetője írt alá. Az egyezmény akkor lép életbe, ha legalább 55 olyan ország csatlakozik hozzá, amely együttesen a világ károsanyag-kibocsátásából legalább 55 százalékban kiveszi a részét. A washingtoni székhelyű World Resources Institute szerint eddig legalább 25 olyan ország csatlakozott a megállapodáshoz, vagy megteszi ezt hamarosan, amely a globális károsanyag-kibocsátásból 45 százalékban kiveszi a részét. Csak az USA és Kína együtt 38 százalékot képvisel. Mások viszont nem sok reményt fűznek az egyezményhez. Nem hiszik, hogy az emberiség képes lesz felülkerekedni önmagán. A pesszimisták – vagy reálisok – szerint az emberiség továbbra is önző önös érdekeit fogja előtérbe helyezni, mit sem törődve a jövő nemzedékeivel. A Greenpeace International igazgatója, Kumi Naidoo, úgy véli, hogy „a párizsi klímaegyezmény nem elég ahhoz, hogy kiássuk magunkat a gödörből, amiben most vagyunk, de arra azért jó, hogy kevésbé meredek legyen ez a mélyedés”. A Greenpeace álláspontja szerint a kibocsátási célértékek nem elég jelentősek ahhoz, hogy az üzleti életben komoly fordulat következzen be. A környezetvédelmi szervezet abban látja a megoldás kulcsát, ha a század második felétől a lehető legtöbb államban a teljes karbonsemlegességre törekednének, és végleg eltűnne a fosszilis energiahordozókon alapuló gazdaság. E helyett az lenne az ideális, ha 2050re csak megújuló energiaforrásokból fedeznénk a Föld energiaellátását. Naidoo elmondása szerint ehhez adott a technológiai, és vannak már működő példák is – mint például Costa Rica, ahol 2015 első felében sikerült elérni, hogy csakis tiszta energiát használjanak az országban.
