A Vajdaságban jó évszázados hagyománya van a dohánytermesztésnek – nem csoda, hiszen kisebb földterületen is aránylag nagy profit realizálható ebben az ágazatban. Ráadásul ez a növény egyaránt megterem úgy a bánsági szikeseken, mint a zsíros bácskai csernozjom talajtípuson. Egészen a közelmúltig sok embernek jelentett megélhetést, mivel a gazdák nagyszámú napszámost is alkalmaztak a munkálatok elvégzésére. Ehhez képest mára alig néhányan foglalkoznak vele, részint, mivel a felvásárlók – elsősorban Zentán, Csókán és Palánkán – legújabban nem támogatják az itt hagyományos, egyszerűbb módon szárítható Burley fajta termesztését, vagy ha mégis, akkor sem kínálnak kecsegtető átvételi feltételeket. A most „divatos” Virginia szárításához drága eszközök szükségesek, amit nem minden gazdálkodó engedhet meg magának, emellett problémát jelent a munkaerőhiány is, hiszen rendkívül sokan vándorolnak külföldre, ahol ugyanazért az elvégzett munkáért jelentősen nagyobb bért kaphatnak. Így mára a Vajdaságban többnyire már csak Szerémségben termesztenek jelentősebb mennyiségű dohányt, a felvásárlók pedig importból pótolják a hiányt.
Bogarason egykoron dohányünnepet is rendeztek
Mi zajlik a szemünk előtt? Immár az agrárszférában is teljesen befullasztják a multik a kisvállalkozókat, mint annyi más területen? A Szent István Egyetem Környezetgazdálkodási Intézetében úgy tanították nekünk, hogy a fenntartható fejlődés intenzív gazdálkodással, nagy parcellák kialakításával elképzelhetetlen, mivel az úgy környezetvédelmileg, mint gazdaságilag nem működhet hosszú távon. No, a profitorientált társadalmunk nem is igazán gondolkodik hosszú távban… Erről ennyit.
Hogyan tudnak ma boldogulni azok a kisebb földterülettel rendelkező földművesek, akik számára eddig – sokszor hosszú évtizedekre visszamenőleg – ez a növény jelentette a fő megélhetést? Erre a kérdésre kerestük a választ, amikor megkérdeztünk néhány érintettet. Lehet-e még bármi okunk az optimizmusra? A válaszok különböznek, ám senki sem kacag örömében.
A „nyomozást” egykori tanáromnál, a zentai Nagy Abonyi Pálnál indítottam, aki többek között a mezőgazdasági alapismereteket is oktatta nekem még az elemiben, és akinek úgy a felmenői, mint az egyik gyermeke is földműveléssel foglalkozik. Adott néhány tippet, merre keresgéljek tovább, emellett röviden ő is közölte tapasztalatait:
– A szüleim legutolsó alkalommal körülbelül 25 éve termesztettek dohányt. Azelőtt sem volt nekik túl sok, és főleg nem termesztették rendszeresen, évről évre. Amikor elfelejtették az előző alkalom viszontagságait, akkor újra megpróbálták, de aztán megint 4-5 év kihagyás következett. Amikor a zentai határt járom, látom, hogy a dohánnyal bepalántált területek nagysága évről évre csökken. Tavaly még emlékszem két kisebb parcellára, de azok is inkább Bogaras környékén voltak.
A bogarasi Zabos Erikának is már a szülei is termesztették a dohányt, aztán a férjével ő is folytatta a családi hagyományt. Kis területen gazdálkodtak, mégis szépen meg tudtak élni belőle – egészen a közelmúltig.
– Az édesapám már a 60-as években elkezdett dohánytermesztéssel foglalkozni, ahogyan a régióban egyre többen választották ennek a növénynek a termesztését. Sok embernek munkát is biztosítottak ezáltal, hiszen napszámosokat foglalkoztattak. Volt idő, amikor Bogarason száz termelő is volt, ehhez képest most siralmas a helyzet, mert jó, ha vannak ketten a faluban, és ők is kis területen termesztenek… Pedig voltak évek, amikor egy-egy termelő 7-8, vagy akár 12 holdat is dohánnyal ültetett be. Aztán a zentai dohánygyár egyszer csak megszüntette a Burley típusú dohány termesztetését és felvásárlását, és csak a Virginiával foglalkoznak. A többi cég a környéken pedig nem biztosít a termelő számára megfelelő feltételeket, és a kifizetésekkel is gondok merülnek fel. Eleve korlátozott mennyiségű termésre tudnak csak szerződni, utána pedig ár alatt veszik azt át, a minőséget is önkényesen határozzák meg… A végén úgy ítéltük meg, hogy nem jövedelmező dohánnyal foglalkozni ilyen feltételek mellett.
Az a kevés ember, aki maradt a dohánytermesztésnél, hogyan tud boldogulni?
– Az az egy-két termelő, aki még kitart, családi munkaerőt alkalmaz, így legalább napszámot nem kell fizetniük.
A gépsorokkal mit tudnak kezdeni, akik most abbahagyták a termesztést? Eladják? Vagy várják a kedvezőbb lehetőségeket a további termelésre?
– A palántáló- és fűzőgépek még nem is számítanak olyan nagy befektetésnek, viszont a dohány szárítására szolgáló nagy pajták már annál inkább. Ezek mind több ezer euró értékű épületek, amik most itt állnak üresen… betolunk alájuk egy-két kocsit, és ennyi… Akinek nagy gazdasága van, nagy gépekkel dolgozik, az ezek tárolására esetleg ki tudja használni a nagy pajtákat, vagy raktározhat bennük cirkot, szalmát, lucernát vagy amit termeszt. Aki viszont kis földön gazdálkodik, annak nem nagyon van mit benne tárolnia… Éppen ezért termesztettük a dohányt, mert kis területen nagyobb hasznot tudtunk megvalósítani…
Azért bíznak még a helyzet jóra fordulásában?
– Őszintén szólva, amikor így megjártuk, én azt mondtam, itt fejezzük be… Ez egyébként is nehéz fizikai munka, mi sem vagyunk már tinédzserek, az embernek keze-lába tönkremegy benne. Úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk. Ilyen áron nem éri meg. Inkább kicsit összébb húzzuk magunkat. Most mással foglalkozunk. Próbálkozunk…
Melyik növény termesztésével éri meg most foglalkozni? Mivel próbálkoznak?
– Csak a saját tapasztalatomat tudom megosztani, de hát ebben a szakmában is mindenkinek más a meggyőződése… Többféle növény termesztésével próbálkozunk, aztán az egyik hoz, a másik visz… Idén egy kis búza, kukorica és cirok kerül a földbe, talán lesz még egy kis napraforgó is. Emellett a ház körül még cserepes virággal, krizantémmal is foglalkozom. Ebből próbálunk megélni.
A zentai dohánygyár üzemcsarnoka
Kicsi koromtól a dohányban nőttem fel, a szüleim 38 éven keresztül foglalkoztak a termesztésével, utána mi 25 éven keresztül csináltuk, és a legutóbbi évekig soha nem gondoltuk volna, hogy a dohány egyszer ne számítana biztos jövedelemforrásnak… de hát láthatjuk, semmi se örök… No de valaminek a vége, az másnak a kezdete. Így is fel lehet fogni, pozitívan, és továbbmenni.
A zentai Srđan Kalinić aránylag nagy területen termesztette a növényt, 18 éven keresztül – fiatalemberről lévén szó, szinte a gazdálkodása kezdetétől. Rendelkezett szárítóberendezéssel is, aminek köszönhetően Virginiát is tudott termeszteni. A szárítót nemrég eladta… Szerémségben még megvásárolták.
– A zentai dohánygyár egy idő után nem vette át a Burley típusú dohányt, és kizárólag a Virginiára állt át, arra meg azt mondták, erről a terepről az nem is megfelelő minőségű, ebből kifolyólag pedig elsősorban Szerémségben kerestek termelőket, ahol nagyobb hagyománya van e fajta termesztésének, kevesebb befektetést igényel, mivel az ottani termelőknek van dohányszárítójuk, így a gyár számára is olcsóbb kitermeltetni a szükséges mennyiséget. A támogatást nálunk teljesen megszüntették. Pedig ez a világon mindenütt van, nálunk abszolút nulla… Így két éve egyáltalán nem termesztek dohányt, abbahagytam, ahogyan a legtöbben a környéken. Akad még két-három felvásárló, de ezeket én fantomcégeknek nevezem, mert átveszik ugyan a termést, csak éppen nem nagyon fizetnek… Amelyik meg fizet, az alábecsüli a minőséget.
Volt dohányszárítója, foglalkozhatott Virginiával is, mégis eladta: akkor már nem is gondolkodik a folytatásról?
– Abszolút nem gondolkodom rajta. Az utóbbi két évben az elvándorlás is fokozódott, így munkaerő is alig akad. Nagyot fordult a világ. Például a szezonmunkásokat is be kellene jelentenünk… annyi mindent követelnek tőlünk, hogy azt már nem is nagyon tudjuk követni. Amit az ember a saját két kezével el tud végezni, azt megcsinálja. Ennyi maradt.
És mi az, ami maradt? Maga mivel próbálkozik?
– Kukorica, napraforgó, árpa, búza… Tavaly volt egy kis cukorrépa is, de most ezzel is gondok vannak, amilyen a helyzet a cukorgyárban. Abból is kiszállok az idén. Nagy befektetést igényel, tavaly a betakarítással is gondok voltak, rossz volt az időjárás… Azt legalább kifizették, arra nincs panasz. De az idén leginkább csak stagnálunk… A gabona megbízható, de annál meg nagyon kicsi a haszon. A dohánytermesztés azért volt jó régen, mert az emberek kisebb termőföldön, egy-két holdon családi vállalkozásban is biztosítani tudták az egzisztenciájukat általa. Ugyanannyi területen gabonából szinte semmit nem lehet kihozni.
Mit hozhat a jövő? A „zsíros bácskai föld”… ez a régió mindig is elsősorban a mezőgazdaságról szólt…
– Mezőgazdaság? Lásd, a község odaadott Matijevićnek 2600 hektár földet… Hány gazdálkodó van itt? Ha ezt szétosztottuk volna magunk között, ennek a nyolcvanennyihány családnak, meg ott vannak a szezonjellegű munkások is… mindezeknek megélhetést biztosított volna ez a földterület. A felvásárló majd alkalmaz három munkást, jönnek a nagy robotgépekkel, megművelik pár perc alatt, és annyi… De hát ez van itt, tönkremegy minden, ahogyan a zentai tejgyár is tönkrement, meg az a sok cég, ami valamikor virágzott. Minden egyre rosszabb és rosszabb…
Ajánlottak még egy potenciális beszélgetőtársat, aki szintén aránylag nagyban termesztette a dohányt (is). A telefonján nem elérhető, a Facebookon vette az üzenetemet, de nem reagált rá. Utóbb megtudtam, teljesen eladósodott, így külföldre kényszerült távozni. Gondolom, dohányt már cigarettába sodorva sem akar látni, nem hogy a Magyar Szó újságírójával elemezgetni a témát… Bizonyára egészen más úton próbálja ezentúl megkeresni a betévőre a „dohányt”.
