1956. november 4-én bevonultak az orosz tankok Magyarországra. A túlerővel szemben még folyt a küzdelem, de a forradalom a hadüzenet nélküli orosz támadás után elbukott. Az 1993-ban nyilvánosságra hozott adatok szerint ezt követően mintegy negyed millióan hagyták el Magyarországot. A legtöbben a nyugati határ felé menekültek, de amikor 1957 elején a nyugati határt lezárták, megsokszorozódott azoknak a száma, akik délre igyekeztek, Tito Jugoszláviájában keresve menedéket.
A menekülők a zöld határon át érkeztek. A jugoszláv hatóságok nem tartóztatták fel, nem küldték vissza őket, némi vonakodás után már befogadó központokat létesítettek számukra, és biztosították ellátásukat, később továbbutazásukat külföldre.
A múlt hét végén Bajmokon egy márványtáblát helyeztek el a községháza épületén, amely az 56-os menekültek emlékét őrzi, meg a segítőkész kelebiai polgárokét, akik befogadták, vendégül látták azokat, akik mindenüket odahagyva, kisgyermekekkel a karjukon útra keltek, hogy egy jobb világban kezdjenek új életet.
Kelebia közvetlenül a határon fekszik. Az ötvenes években a települést főként tanyák alkották. Mintegy 400 tanya volt akkor a határ mentén. Szalma István 15 éves volt 1956-ban. Emlékszik, hogy jöttek a menekültek éjjel is, meg nappal is.
– Kicsik, nagyok, fiatalok és idősek is jöttek. Nem voltak éhesek, nem voltak rongyosak, csak szomorúak és fáradtak. Én nem tudom, ki volt az ÁVÓS a másik oldalon, csak azt tudom, hogy attól nagyon féltek. Előfordult az is, hogy egy határőr bekopogott apósomékhoz, teljes fegyverzetben, ahogyan a határt őrizte, és kérte vezessék a jugoszláv hatóságok elé – meséli Szalma István.
Elmondta még, hogy akik átjöttek, azokat a Majorban, az akkori szövetkezetben gyűjtötték össze, és utána vitték őket Palicsra a befogadó központba.
Hornyák Erzsébeték a határ mentén éltek. Tanyájukra több alkalommal is bekopogtattak a menekültek.
– Egy éjszaka, már jó későn lehetett, amikor egy család kopogtatott be hozzánk. Édesapám meg kiszólt szerbül, hogy: Ko je? Amikor ajtót nyitott, a fiatal házaspár a két gyerekkel nagyon megörült, mondták, na, akkor jó helyen vagyunk, megérkeztünk Júgóba. Hatan voltunk a családban, de befogadtuk őket, adtunk nekik enni, inni, ott is aludtak nálunk. Reggel menetek tovább. Nagyon hálásak voltak, hogy nálunk lehettek, felírták a címünket, és évek múlva kaptunk is egy levelet tőlük. Ausztriából érkezett a levél, de sajnos ma már nincs meg – mesélte Erzsébet.
Erzsébet sok más fiatallal együtt a szövetkezetben dolgozott. Emlékszik rá, hogy jöttek a menekülők gyalogosan, motorral, teherautóval egyaránt. Mind a zöld határon át.
– Emlékszem egyszer megérkezett egy nagy kamion. Két férfi kiszállt, és nagyon örültek, hogy végre jó helyen vannak. A teherautó rakterében egy hatalmas hordó volt. Neki volt támasztva a kocsi oldalához. Amikor azt elhúzták, gyerekek meg asszonyok bújtak elő belőle. Aztán mesélték, hogy úgy indultak el, ha megállítják őket a határőrök, akkor azt mondják majd, hogy borért indultak – idézi fel emlékeit Erzsébet.
A magyar–szerb határ magyar oldalán 56 tavaszán szedték fel az aknákat. Itt a zöld határon biztonságosan át lehetett jönni. A határőrök meg a rendőrök mellé az állam civileket rendelt ki, akik beszélték a magyar nyelvet. Barna Márton is egyike volt a határon szolgálatot teljesítő civileknek.
– Azért osztottak be minket a határőrök meg a rendőrök mellé, hogy még csak véletlenül se történhessen semmilyen kellemetlenség. Ki volt adva a parancs, hogy a menekülteket fogadni kell, és el kell őket irányítani a befogadó központba. A határon senkinek sem esett bántódása. Amikor átértek a menekültek, a határon kifejezetten keresték a szerb határőröket, mert tudták, hogy itt nem bántja őket senki. Itt enni-inni kapnak, elszállásoljuk őket – mesélte Márton.
Csóvity Margit fiatal lány volt 56-ban. Arra emlékszik, hogy megállás nélkül jöttek, csak jöttek a menekülők.
– Fiatal egyetemisták, diákok voltak a legtöbben. Hozzánk is bekopogtattak. Édesanyám befogadta, megvendégelte őket, és mentek tovább. Szegények, ők maguk sem tudták, hogy mi lesz velük, hová mennek, csak mentek minél messzebb a határtól – mesélte Margit.
Berényi János is emlékszik a menekültekre. Azt mesélte, hogy leginkább a határ menti tanyákra kopogtattak be. Sokan persze nem is tudták, hogy mikor érkeztek meg Jugoszláviába, csak jöttek a sötétben az erdőn keresztül. A kelebiaiak meg segítettek nekik, étellel, itallal meg jó szóval.
Kovács Erzsébet könyvtáros a szemtanúk meséiből tudja, mi történt 56 őszén, illetve 57 tavaszán Kelebián.
– Nekem azt mesélték, hogy a Kelebiáról Szabadkára vezető úton, meg bent a városban a Halasi úton is annyi volt a menekült, hogy úgy nézett ki az út, mint a korzó. Ebben a tömegben egy 10 éves forma kislány egy zsákot cipelt. De nagyon nehéz volt neki, és néha-néha letette. Amikor az út szélén állók megkérdezték tőle, ugyan mit cipel, a kislány azt mondta, az öccsét, aki még egyéves sem volt. Rengeteg szomorú emberi sorsot láttak, hallottak a helybeliek. A magyarok és a szerbek is megosztották a szerény otthonukat és szegényes ételüket a menekülőkkel. Ha csak egy éjszakára is, de menedéket nyújtottak nekik – mesélte a könyvtárosnő.
A kelebiai történések alapos kutatása még várat magára. De még élnek szemtanúk, akik emlékeznek arra, hogyan igyekeztek itt is tájékozódni a helybeliek a Szabad Európa Rádió adásaiból, mint ahogyan máshol, mennyire együtt éreztek a szabadság utáni vágy hajtotta menekülőkkel.
Az eddigi kutatások szerint Kelebián nem telepedett le egyetlen 56-os menekült sem. Viszont azt más forrásokból tudjuk, hogy Jugoszláviába hozzávetőlegesen 20 ezren érkeztek a forradalom leverése után. Több mint 16 ezren nyugatra távoztak, 2700-an visszatértek Magyarországra, és hozzávetőlegesen 650-en maradtak Jugoszláviában.
