Nem tudom, más szabadkai hogy van vele, de nekem mindig megdobban a szívem, ha a városközpontban járva idegen nyelven beszélő emberek mellett sétálok el, vagy amikor a Magyarországról érkező turistacsoportot látom, ahogy bőszen fényképezik a Városházát, miközben a vezetőjük mesél nekik a városomról. Ilyenkor azt érzem, mintha Szabadka – kiszabadulva az évek óta tartó fojtó szorításból – újra lélegezne, s hogy végre mások is észreveszik, itt is van élet, vannak értékeink, szépségeink, van mit adnunk, a világ részei vagyunk, s azon gondolkodom, vajon az idegen szem milyennek látja ezt a várost. Az pedig, hogy Ingrid K. Williams, a New York Times újságírója idekeveredett, és méltónak találta ezt a várost, hogy felvegye arra az 52-es listára, ahová egy turistának ebben az évben mindenképpen el kell látogatnia, szerintem hatalmas dolog, s kisebb csoda.
Fotó: Molnár Edvárd
Kicsit sajnálom, hogy az újságíró hölgy a borvidékünkön kívül csupán egy kávézót és egy hotelt emelt ki érdekességként, holott azért ennél sokkal színesebb, mélyebb ez a város, még ha bőven van is hiányossága. Ha turista lennék, nem biztos, hogy ezek alapján nagyobb kedvet kapnék Szabadkához, mint mondjuk a Vatikánhoz, Skóciához, Japánhoz, netalán Tanzániához, viszont ennek ellenére büszkék lehetünk, hogy egy ilyen pici város egyáltalán szerepelhet egy ilyen listán.
Talán többet, mást kellett volna megmutatni ennek a hölgynek, hogy egy kicsit ő is olyannak lássa Szabadkát, amilyennek mi, akik nap mint nap vele együtt élünk, örülünk, szenvedünk, és így a soraival nagyobb kedvet csináljon hozzánk. Ha Ingridet most kézen foghatnám, hogy az én szememmel láttassam ezt a várost, mellyel szemben mi szabadkaiak néha megengedjük magunknak, hogy egy nagy falunak nevezzük, ahol dívik a „multikulti”, akkor bár meglátná a szégyenét is, de azokat a szépségeket is, melyek túlmutatnak a város „legelitebb” kávézóján és egy hotel wellnessközpontján, s amiért valóban érdemes eltölteni nálunk néhány napot.
A Városházával kezdeném, melynek olyan bűvös a tornya, melyhez az ember valami belső erőtől hajtva mindig visszatér. Az immár százéves hölgy belső pompáját is látni kell, s ha a kolléganő nem tériszonyos, a kilátóból is letekinthetne a városra. Végigsétálnánk a Korzón, s mesélnék a szabad királyi város történetéről, a nagy vásárokról a főtéren, a városba vezető hét kapuról, a város fénykoráról, a polgári életről, az egykori villamos csilingeléséről, a híres szabadkaiakról, a szecesszió stílusjegyeit őrző építészeti remekekről.
– Keves Ingrid – mondanám –, mit szólna hozzá, ha megmutatnám a Raichle palotát, a Zsinagógát és Avilai Szent Teréznek, a város védőszentjének tiszteletére emelt Szent Teréz Székesegyházat? És természetesen a régi vár romjaira épült Ferencesek templomát, melynek falai között az ember valóban Isten házában érzi magát. Mi itt legtöbbször Szent Antalhoz imádkozunk... Palicsra is kilátogathatnánk, a megszépült női strand víz fölé benyúló teraszán elkortyolhatnánk egy kévét. Javaslom, menjünk végig a sétányon, el a Vigadó és a Zenepavilon mellett, mely év közben számos rendezvény, például a majális és a szüreti napok helyszíne. Sétáljunk egyet a tó partján a Férfistrandig, ott a termálvizes fürdő bújik meg. Hallott róla, hogy immár hosszú évek óta nyaranta itt rendezik meg a Summer3p fesztivált, melyet a legnagyobb jakuzzis partynak kiáltottak ki Európában? De már korábban is érdemes Szabadkán tartózkodni, hiszen csak alig néhány nappal korábban veszi kezdetét a Nyári színpadon a nemzetközi filmfesztivál. Persze a nyár nem lenne teljes az aratóünnepség, majd az Interetno Fesztivál nélkül, amikor házhoz jön a világ, szeptember elsején és környékén viszont kifordul a város a négy sarkából, hiszen ez Szabadka napja.
Megsúgnám Ingridnek, hogy egyéb szórakozásra is van lehetőség, így a tél folyamán korcsolyapálya, fedett medence, bowling, wellness törheti meg a szürke napokat, de múzeum, két színház, továbbá 3 és 5 dimenziós mozink is van, bár ez utóbbit még én sem próbáltam ki.
Városnéző sétánk során betérhetnénk egy sütire a Városi Bérpalota földszintjén lévő cukrászdába, és beülhetnénk egy kávékülönlegességeket kínáló hangulatos kávézóba is, de akár elugorhatnánk egy túrós burekra is, hiszen ez is hozzánk tartozik, még ha nem is a vidék jellegzetes étele, mint a pörkölt és a túrós csusza vagy a kolbász. A délutánt a boroknak szentelnénk egy hajdújárási borász pincéjében, ahol a kortyolgatás és csipegetés mellett az élet nagy kérdéseit is megbeszélhetjük, esti programként pedig akár koktélozhatnánk egyet, vagy tamburazene mellett tapasztalhatnánk meg Szabadka egy újabb arcát, és ha már benne járunk az éjszakában, tudnék egy night klubot is ajánlani.
– Lássuk csak, mit is mutathatnék még Szabadkából? Hát persze, a shopping... Nos, az Ócskapiac kihagyhatatlan, szuveníreket pedig a Városháza alatti ajándékboltban lehet venni, de talán érdemesebb a fesztiválok idején ellátogatni hozzánk, hiszen a kézműves vásáron például mézet, kürtős kalácsot, helyi borokat és párlatokat is vásárolhat, megéri a hangulatos standok és házikók portékái között szétnézni. Ne hagyja ki a kelebiai lovardát sem, vagy legközelebb jöjjön el a lovastalálkozóra. Tudta, hogy mi is afféle lovas nép voltunk egykor? Nyári estéken üldögélhetnénk a Sugárút valamelyik padján, sétálhatnánk egy nagyot az erdőben vagy a Palicsi Állatkertben, ahol az állatok mellett igazi botanikai ritkaságokkal is dicsekedhetünk, de a tanyavilág szépségeit is megcsodálhatnánk a Ludasi-tó partján. Igaz, a palicsi villák szépségét nehéz fokozni, de szívesen megmutatnék néhány külvárosi csendes utcát, városrészt is, ahol hangulatos, mesélő házak sorakoznak...
Persze, ha a hölgy mindezt egyszerre látta, átélte volna, talán nem is hinné el, hogy nálunk is vannak bajok és szürke hétköznapok, nem is kevés, amikor nem történik semmi, vagy mi magunk is megütközünk dolgokon, elborzadunk az üres kirakatoktól, elhanyagolt vagy félbehagyott épületek látványtól, a Palicsi-tó állapotától, a szeméttől, hogy sokan mogorván sietnek a dolguk után, vagy hogy az együttélés nem mindig megy simán. De ez is Szabadka, melynek turizmusán van még mit javítani, de ennek ellenére él, és a világ része. Talán Ingrid rövid látogatása során ezt érezhette meg, mert az az írás valamiért megszületett, s én csak remélhetem, hogy az interneten sokan rákeresnek városunkra, és rájönnek, ez a poros kisváros érdekes élményeket nyújthat az ide tévedő vándornak.
