Gyarmati József harminchárom évet töltött a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében, ezalatt a szakma szamárlétrájának szinte az összes fokán megfordult. Saját bevallása szerint büszke és örül annak, hogy olyan időszakban is dolgozhatott a lapnál, amikor az nemcsak az országban, hanem a világon is vezető napilap volt.
Beszélgetésünk során rámutatott arra, hogy mitől lesz valaki jó újságíró, viszont arról is beszélt, hogy ennek a szakmának bizony árnyoldalai is akadnak.
Hogyan és mikor került kapcsolatba a Magyar Szóval?
– 1973. október 1-től 2006. december 13-ig voltam a Magyar Szó munkatársa. Ez alatt az idő alatt szinte minden munkahelyen eltöltöttem legalább néhány hónapot, de volt, ahol éveket, lapszerkesztőként egy egész évtizedet is. Közben voltam cikkíró, kommentátor, parlamenti tudósító, szerkesztő, rovatvezető, hajnali szerkesztő, deszk-főnök és így tovább. Örülök, hogy ott lehettem a Magyar Szó életének minden fontosabb eseményénél, például amikor áttértünk az ólomról előbb a fényszedésre, aztán a számítógépes tördelésre, amikor élethalál harcot vívtunk a lap megmaradásáért, a sajtószabadságért, amikor megjelent az első színes újság, de sajnos akkor is, amikor leesett a példányszámunk.
Emlékszem, ’73-ban még negyedéves hallgató voltam a Magyar Tanszéken, amikor a Magyar Szóban megjelent egy pályázat, hogy öt újságíró-gyakornokot keresnek. Bordás Győző, későbbi igazgató szólt nekem, meg Sebestyén Imrének, hogy pályázzuk meg. Megpályáztuk. Néhány nap múlva Filipec Zita titkárnő levélben értesített, hogy jelentkezzek tudáspróbára. Akkor lepődtem meg, amikor megjelentem az eseményen a Forum klubjában és legalább harmincan voltunk. A nagy érdeklődésre való tekintettel hat kezdő újságírót vett fel a Magyar Szó, közöttük voltam én is. Határtalan volt az örömöm, amikor megkaptam a levelet, hogy felvettek, mai napig őrzöm. Jól emlékszem, Sebestyén és Pető László kezdtek dolgozni szeptember elsején, én meg T. Kovács János október elsején, Papp Imre meg Farkas Béla november elsején. Pető meg Frakas néhány év múlva elmentek, Sebestyén néhány hónappal előttem távozott, aztán én tropa lettem, nem a tipikus újságírói betegség, az infarktus, hanem annak a rosszabbik fajtája, az agyvérzés kényszerített kórházba, T. Kovács meg Papp Imre, úgy tudom, mostanában készülnek nyugdíjba.
Hadd mondjam még el, hogy amikor oda kerültem, az újvidéki rovaton kezdtünk dolgozni, a legendás szerkesztő, Szavics György irányítása alatt. Akkoriban öt tapasztaltabb kolléga volt a rovaton, Habram Károly, Kisimre Ferenc, Szeli Miklós, Góbor Béla és Vida Júlia. Hozzájuk csatlakoztunk mi, kezdők. A városi rovat akkoriban a lap újságíró iskolája volt. Megkaptuk az alapvető kiképzést, nagyobb munkát csak hónapok után bíztak ránk, szerkesztői asztalhoz pedig csak évek múltán ülhettünk le. Én például hét év múlva lettem a városi rovat szerkesztője, majd tizenegy év után lapszerkesztő, akkor is úgy, hogy egy tapasztaltabb kolléga három napig ott állt mögöttem, de csak akkor szólt bele, ha valamit rosszul csináltam. Az első napokban csak az volt a dolgunk, hogy átolvassuk, de legalább átlapozzuk az újságokat, aztán már gyűjtöttük a három-négy soros híreket és meg is fogalmaztuk vagy fordítottunk. Néhány hét múlva jelent meg az első „nagy” cikkem, majd 25 sor.
Aztán lett vagy tíz főszerkesztőm: Kalapis Zoltán, Erdélyi Károly, Sinkovits Péter, Csorba Zoltán, Kubát János, Bálint Sándor, Juhász M. Erzsébet, Kókai Péter, egy rövid ideig Petkovics Kálmán is főszerkesztő volt, és volt egy, akit soha nem fogadtam el, sem én, sem a szerkesztőség. Annak örülök, hogy én még beszélhettem a Magyar Szó alapítóival, Gál Laci bácsival, Majtényi Mihállyal, Lévay Endrével, Keck Zsigmond pedig szakmai előadásokat tartott nekünk, kezdőknek.
Karrierje alatt mi volt az Ön számára a legemlékezetesebb pillanat, pillanatok?
– Sok volt, talpaló újságíróként és szerkesztőként is voltak kellemes és kellemetlen pillanataim. Általában elmondhatom, hogy szerkesztőként sokkal nehezebb pillanataim, sőt perceim, óráim voltak. Számtalan esetben nemcsak lapzártáig voltam a szerkesztőségben, hanem megvártam, megvártuk az első Magyar Szót. Aztán, mikor hazaértem, szinte félájultan zuhantam az ágyba. Nem egyszer megtörtént, hogy a szerkesztőségben aludtam. Gyakran még a késő esti Híradót sem néztem, pedig az kötelező lenne egy újságírónak. Egyik alkalommal épp a Híradóból értesültem egy olyan eseményről, amely lapzárta után történt ugyan, de úgy gondoltam, enélkül a Magyar Szó nem jelenhet meg. Visszamentem és a már hazafelé készülődő nyomdászokkal betettünk egy gyorshírt az első oldalra. Az ilyen és hasonló események miatt számtalan esetben egész éjjel nem tudtam aludni.
A kellemetlen dolgokról inkább nem beszélnék többet, nemcsak az akkori olvasóink, hanem mi is nagyon jól tudtuk, hol hibáztunk, de bizony le kellett nyelni a jogos bírálatokat. Inkább elmondanék még egy-két dolgot, amikor büszkék lehettünk. Például a Magyar Szó volt az egyetlen napilap az országban, amely – természetesen címlapon – képet is közölt a Los Angeles-i olimpia megnyitójáról. Szántó Zoltán tudósítóval minden meg volt beszélve, én ügyeleteskedtem s éjjel két órakor indítottuk el a nyomást. Ebből az újságból másnap 10 000 példányt tudtunk kiküldeni. Szintén egyetlen napilapként mi közöltük jelentőségének megfelelően a Challenger katasztrófáját. Dujmovics kolléga a helyszínről tudósított, másnap állítólag a zágrábi Vjesnik főszerkesztője is gratulált. Abban az időben még mindig a világ legjobb magyar nyelvű napilapja voltunk. Később – ez már a hatalommal való hadakozásunk idején történt – járt a szerkesztőségünkben Warren Zimmermann amerikai nagykövet (le is kezelt velünk) és mikor visszahívták, utolsó belgrádi sajtóértekezletén azt mondta, „Ki mondja, hogy Szerbiában nincs sajtószabadság. Itt van mind a két független napilap.” A másik a Naša Borba volt.
Belpolitikai szerkesztőként dolgozott a Milošević-kormány alatt, amely a szerbiai médiatanszékek tananyagának szinte bebetonozott része, elsősorban az akkori etikátlan tudósítások miatt. Egy kisebbségi médium hogyan volt képes abban az időben megőrizni függetlenségét? Hogyan készült ebben az időben a belpolitikai oldal?
– A miloševići kor a Magyar Szó legnehezebb korszaka volt. Sokan akkoriban azt mondták, hogy a Tájékoztató Iroda koránál is nehezebb volt, én a mai napig sem tudom eldönteni, mert amazt a kort nem ismertem a szerkesztőségből. Azt tudom, hogy mi egyrészt nem láttuk a miloševići kor végét, másrészt a lap függetlensége, a tájékoztatás objektivitása volt veszélyben, magyarán szólva tehát, maga az újságírás. Az egész szerkesztőség egyetértett abban, legyen ami lesz, mi tesszük a dolgunkat, úgy mint eddig. Sajnos, pont akkor történt mindez, akkor kellett a puszta egzisztenciáért, a lap megmaradásáért, függetlenségéért küzdeni, amikor ezerszer fontosabb lett volna a szerkesztőség fiatalításával, a korszerűsítéssel, a modernebb újságírással foglalkozni. Emlékszem, egyetlen célunk akkor az volt, hogy minden áron megtartsuk a lapot. Szerintem a Magyar Szó ennek a kornak a következményeit nyögi még ma is. Arra büszke vagyok, hogy sikerült megtartani tekintélyünket. Egy szerb értelmiségi mondta azokban a napokban, sajnálom, hogy nem olvasom a Magyar Szót, pedig biztos jó újság, ha már ennyire támadják.
Bizony támadták. Nem volt mindegy úgy menni be dolgozni, hogy mindennap az akkori politikai hangulatnak megfelelően új falfirka fogadott a Forum falán, egyik nap féltégla nagyságú követ dobtak be az ablakon, és sosem tudtuk, mikor jönnek értünk. Egyik alkalommal ehhez egész közel jártunk. Amikor a szerkesztőség napokon át keményen tiltakozott az akkori alapító által kinevezett (teljesen alkalmatlan) főszerkesztő ellen, egyik nap a Božović-kormány berendelte az egész szerkesztőbizottságot délután két órára. Mi mindennap délben kezdtük az újság készítését, erre hivatkozva én lapszerkesztőként nem mehettem. Visszaszóltak, hogy kivétel nélkül, mindenki. Ott voltunk délután négyig. Akkori főszerkesztőnk, Kubát János vagy a tájékoztatási titkárral vagy magával Božovićtyal tárgyalt, a lényeg az, hogy négy óra körül jött hozzánk, azzal, hogy most vagy mindannyian megyünk vissza a szerkesztőségbe vagy egyenesen Mitrovicára. Valószínűleg tréfának szánta, de olyan napokat éltünk, hogy teljesen elképzelhető volt. Végül is a szerkesztőségbe mentünk és lóhalálában megcsináltuk a másnapi újságot, de nem csaptuk össze.
A Magyar Szó mindig nagy tekintélyű napilap volt, a Nagy Jugoszláviában rendszerint a belgrádi Politika és a zágrábi Vjesnik mellett emlegették. Ott is voltunk, minden szempontból. Abban az időben a Politika meg a Vjesnik az újságírás csúcsát jelentette. A tekintélyünket, függetlenségünket, becsületünket megőriztük ugyan, de minden mást elveszítettünk. Sajnos olvasóink egy részét is. A Magyar Szónak mindig az Olvasó volt a legfontosabb, ha kellett, értük még a hatalommal is szembefordultunk. A legnehezebb korszakot jórészt nekik köszönve tudtuk átvészelni, hogy aztán megfogyatkoztak, az már nem csak a Magyar Szón múlott.
Azt tudtuk, hogy kisebbségi lapként nem kockáztatják meg a Magyar Szó megszüntetését (noha egy-két alkalommal a rotopapír megvonásával intézkedtek is, volt egy két-három hónap, amikor csak hetente kétszer jelent meg az újság), de azzal fenyegetőztek, hogy a példányszámot az akkor kötelező 5 ezerre csökkentik. Ezt nem engedhettük, hiszen akkor a Magyar Szó 25–30 ezres példányban jelent meg. A vasárnapi példányszám még ennél is jóval nagyobb volt. Egyébként amikor én a laphoz kerültem, tehát a hetvenes évek elején, a vasárnapi rekord 70 ezer volt, s a vasárnapi Magyar Szó volt az országban a legolvasottabb újság.
Elmondaná, hogy mik voltak a Tanjug-huszárok?
– A Tanjug az akkori világ egyik legtekintélyesebb hírügynöksége volt. Azt mondják, a hidegháború idején, ha a Reuters és a UPI egymásnak ellentmondó hírt adott le, például a vietnami háborúból, akkor a világ vezető napilapjai is inkább a Tanjugot használták. Mi Tanjug-huszárnak neveztük azokat, akik a Tanjug hírein dolgoztak. Tehát fordították magyarra, rövidítették, címezték, szerkesztették, stb. Ezeket az embereket az olvasó soha nem ismerte, mert névtelenül, csendben végezték dolgukat, pedig az sem volt egyszerű munka. Egyetlen telexen kaptuk a híreket, amely éjjel-nappal üzemben volt, s ontotta a híreket. Nagy bajban voltunk, ha valami oknál fogva telexszakadás történt. Egyik elődömmel történt meg, hogy egy ilyen esetben Belgrádba, a Tanjug székházába kellett menni a hírekért. A képeket is hasonlóképpen, egy telefotón kaptuk. Később vettünk mi is egy telefotót, ezzel már küldhettünk is képeket a nagyvilágba és volt is mit, hiszen a legjobb fotóriportereink voltak: Bora Vojnović, Németh Mátyás, Lazukics Anna és Ifjú Gábor. Aztán a ’80-as években a szarajevói olimpiáról kaptunk néhány telefaxot. Akkorák voltak, mint a fél íróasztal, nem is tudtuk használni, mert az országban még nem volt másfelé ilyen szerkezet.
A Magyar Szót később az a gyakori vád érte, hogy túl sok Tanjug-hírt használ. Ez igaz, de aki így gondolkodik, az megfeledkezik arról, hogy a Magyar Szó akkor világlap volt, s az is akart maradni, annak ellenére, hogy a hatalom nem annak szánta. Senki nem fogalmazta meg a Magyar Szó új feladatait, tehát azt kellett adni a vajdasági magyaroknak magyarul, amit a szerb napilapok a szerbeknek, a horvát lapok adtak a horvátoknak, a ljubljanai Delo a szlovéneknek és így tovább. A szerkesztőség érdeme mindaz, amit ezen felül nyújtott. De kell-e még valami azon felül, hogy a legjobb magyar nyelvű újságot adtuk a magyaroknak? Talán kellett volna. A Magyar Szó maximálisan kihasználta egy korszak nyújtotta lehetőségeket, s amikor váltani kellett volna, éppen élethalál harcát vívta. Ez volt a baj.
Ön szerint mi tesz egy újságírót jó szakemberré?
– Én azt a régi elvet vallom, hogy a jó újságíró mindent tud, de semmihez sem ért. Elismerem, hogy a szakmai képzettség mindig előny, sőt követelmény, de lehet valaki például jó egészségügyi újságíró anélkül, hogy el tudna végezni egy vakbélműtétet, de nem lehet jó újságíró, ha nem ismeri az egészségügy problémáit. Az újságíró esetében legfontosabb a tájékozottság. Ezért kell elolvasni minden hírt, meghallgatni, megnézni minden híradót, még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy mindenről mindent tudunk. Minden hírben van valami új, apró részlet, ami esetleg fontos lehet. A jó újságcikk az, amelyből elolvasás után látszik, hogy a szerzője legalább tízszer többet tud, mint amit itt leírt.
Persze a mai újságírásnak korszerűbb szabályai vannak, de engem rettenetesen zavar, amikor azt látom, hogy az újságíró mellébeszél, mindenáron humorizál, elmismásolja a témát, idegen szavakkal dobálózik, eláraszt mindenféle (felesleges) adattal, mert ezzel a járatlanságát leplezi. A mai Magyar Szóban kevés a jó újságírói teljesítmény, de hál istennek van!
