Több mint tízezer-ötszáz – ennyire becsülik azok számát, akik 2014-ben menedékjogot kérvényeztek Szerbiában. Ennek azonban háromszorosát is kitehetik azok, akik illegálisan tartózkodtak az állam területén. Kétségkívül ez a szám idén tovább növekszik a megerősödő Iszlám Állam és más bűnözőcsoportok működésének nyomására. Legtöbbjük Nyugat-Afrikából és a Közel-Keletről menekül el a terrorizmus, üldözés, erőszak, szélsőséges politika, radikális vallás és éhínség elől. Szerbia az Európai Unió szomszédja.
Nemhivatalosan Szerbiában hozzávetőlegesen 30 000 illegális bevándorló él (Fotó: Diósi Árpád)
Itt van az egyik fő átjáró is a migránsok számára az általuk elképzelt fényes jövőbe. A szerb és a magyar határrendészet csaknem naponta számol be az elfogott határsértőkről. Közel két hónapja német erősítést küldtek az övezetbe, miután decemberben drasztikusan megnövekedett a migránsok száma, akik Koszovóból érkeztek. Velük ellentétben a szírek, afgánok, irakiak, algériaiak, eritreaiak vándorlása folyamatos és nem kizárólag gazdasági jellegű, sőt. Milliók érkeznek az unióba. A kérdésben azonban még az ókontinenst vezető hatalom sem szült megoldást. A migráció megállíthatatlannak tűnik. Fetah-val, a huszonéves szomáliai férfival Nyugat-Szerbiában, a Banja Koviljača-i befogadó táborban beszélgettem 2014 nyarán a hazájában történő eseményekről, a menekülés megszervezéséről, az embercsempészekről, a küzdelmekről és a terveiről.
Miért hagytad el hazádat?
– A háború és a terrorizmus miatt hagytam el Szomáliát. Nem jó ott lenni most. Ez egyértelmű, hiszen bármikor könnyű célponttá válhatunk a hazámban. Nincs béke. Fiatalként mindannyiunknak szüksége van oktatásra, mindannyiunk szeretne kihozni magából valamit. Erre azonban nincs lehetőség a szülőföldemen. Elmenni a lehető leghamarabb – ez jelentette a megoldást számomra. Maradás esetén két opció van: vagy célponttá, vagy a bűnözőcsoport tagjává válhatunk. Egyértelműen, senki sem akar azon csoport tagja lenni. Fiatalként mindannyiunknak vannak álmai. Szomáliában ezeket az álmokat nem lehet megvalósítani. Ezért szöktem el.
Mióta tart ez az állapot?
– Miután 1992-ben kitört a polgárháború Szomáliában, többé nem volt biztonságos. El kellett menni másik országba. A legtöbbször utaztunk a családommal. A háború miatt sehol sem leltünk biztonságra.
Hogyan készültél a menekülésre és miből biztosítottad a pénzt ehhez?
– Édesapámnak volt néhány gépjárműve és földje. Ezeket el kellett adnia. Emellett nekem volt valamennyi megtakarított pénzem, mert mindig valahol ott járt a fejemben az, hogy egyszer elszökök. Bárhol is éltem gyerekként, igyekeztem más származású, helyi gyerekekkel tölteni az időmet. Játszottam velük és megtanultam a nyelvüket. Megtanultam amhara nyelven beszélni, és valamennyire arabul. Megértem a franciát is. A nyelvtudásommal édesanyámnak is segítettem. Az iskolában angolt tanultam, így már akkor tudtam angolul olvasni és írni. Segítettem az embereknek kitölteni az űrlapokat, amikor a nagykövetségre mentek. Egyre jobb lettem ebben. Néha ötven dollárt, hatvanat, húszat vagy tízet is fizettek nekem. Ezt a pénzt összegyűjtöttem és egy éve útra keltem. Sikerült a szökés. Az utazáson megtanultam valamit a migránsokról: nagyon segítőkészek egymás iránt. Ha valakinek hiányzik száz euró, vagy akár csak tíz dollár ahhoz, hogy kifizesse a fuvart, akkor az embercsempész, azaz a küldőszemély, akivel a kapcsolatot tartja, nem engedi át. Ha tíz dollárral kevesebb van nála, kiesett. Ennyi. Olyankor azonban mindig van valaki, aki feláll, legyen az nő vagy férfi, és azt mondja, hogy neki van pénze és odaadja, mert úgy tartjuk, senki sem mehet vissza oda, ahonnan elszökött. Testvérként tekintünk egymásra, mert ugyanazon a problémán osztozunk.
Hogyan vetted fel a kapcsolatot az embercsempészekkel?
– Ez nagyon könnyű. (nevet) Voltak emberek, barátok, akik előttem mentek el. Én azonban egyetlen embercsempészt sem ismertem. A városban sétáltam, amikor odajöttek hozzám és kapcsolatba léptek velem. Kinéztek már korábban. Már mindent tudtak rólam anélkül, hogy én ennek tudatában lettem volna. Olyankor mindig alkudoztak. Azt mondták, „erre akarsz menni, jól van, én jobb árat kínálok”. Rajtam áll, hogy kit választok.
Mi történik akkor, ha visszaélnek a bizalmaddal, elveszik a pénzed és nem juttatnak el a megbeszélt helyre?
– Én még nem jártam így, de sok embert ismerek, akitől 400 vagy 300 eurót is elvettek. Egyikük éppen a barátom volt. Majdnem megőrült, amikor ez megtörtént vele, mert azon kívül nem volt több pénze. Én nagyon óvatos voltam. Biztosnak kellett lennem, mielőtt kezükbe adom a pénzt. A küldőszeméllyel többször is találkoztam, és tudatára adtam, hogy amennyiben ellopja a pénzemet, vissza fogom szerezni tőle.
Te férfi vagy. Milyen esélyeid lennének a menekülésre, ha nő lennél?
– (hosszú hallgatás) Nőként jóformán csak akkor hagyhatnám el az otthonomat, ha azt édesapám, bátyám, öcsém, férjem, vagy más férfi hozzátartozóm kezdeményezné és támogatná. Akkor is csak az ő kíséretükben utazhatnék. A nőknek sokkal kevesebb esélyük van elmenekülni és célba érni, vagy egyáltalán épségben és életben maradni. A migránsok között legtöbb a fiatal férfi, mint jómagam is, de vannak még fiatalabbak, tizenévesek is.
Hogyan utaztál, hol aludtál, mit ettél?
– Az úton nem számít mit eszel, nem számít hol alszol, mert szemed előtt lebeg az álom, hogy sikerül eljutni a kívánt helyre. Tudod, néha a testnek nem kizárólag ételre van szüksége, hanem csak reményre, hogy túléld. Azt gondolom, nagy bátorságunk és hitünk volt. Két napig éheztem, de nem haltam meg. Csak vizet ittam. Mert volt célom. Tudtam, hogy szenvednem kell, hogy a célba érjek.
Kitől kértetek segítséget, amikor elfogyott az élelmetek?
– Senki sem segített. Folyóvizet ittunk és volt néhány csomag harapnivaló a hátizsákban. Amikor az elfogyott, meg kellet győznünk magunkat arról, hogy nem vagyunk éhesek. Érdekes az, hogy a szervezet bármit képes elfogadni, amit bemagyarázol magadnak. Igaz, ez attól is függ, miként edzed a tested. Két-három napig is kibírom élelem nélkül, mert már elültettem ezt a gondolatot a fejemben. Ez nem könnyű, de tudom, meg kell tennem ahhoz, hogy egy jobb helyre juthassak. Egyébként pedig csak ülnünk és aludnunk kellett. Amikor úgy éreztem, hogy éhen halok, alvásra kényszerítettem magam vagy ittam egy pohárnyi vizet.
Milyen veszéllyel szembesültetek még?
– Nem tartom ezt veszélynek. Amikor az esőerdőkben voltunk vagy máshol, valóban felfalhattak volna bennünket a vadállatok, megmarhatott volna bennünket a kígyó, de akkor nem gondolkodtunk ezen. Mert ha összehasonlítjuk azt, hogy esőerdőben alszunk, felfal vagy üldöz egy vadállat azzal, hogy meghalunk a saját országunkban, akkor az első még mindig sokkal jobb. Az utóbbinál nyitott szemmel kellene meghalnunk úgy, hogy valaki fegyvert szorít a homlokunkhoz.
Rád is fogtak már fegyvert?
– Nem. Csak láttam, amint ezt másokkal teszik. A rokonságom egy részét is kivégezték az al-Shabaab terroristái.
Menekülőként hogyan tekintenek rád az emberek?
– Érdekes az, ahogyan vélekednek rólunk. A legtöbbjüknek fogalma sincs miért vagyunk az országukban. Azt gondolják, hogy romlott emberek vagyunk, akik azért szöknek a hazájukból, mert valami borzasztót tettek. Mindannyian a békét keressük. Nem azért vagyunk itt, hogy zavarjunk vagy megbántsunk bárkit is, hanem csupán azért, hogy megmentsük saját és családunk életét. Ami engem illet, nem akarom, hogy a gyerekeim ugyanazt elszenvedjék, amit én. Ezért jöttem ide. Jobb életet akarok. Azt akarom, hogy a gyermekeim iskolába járjanak anélkül, hogy azért kellene aggódni, hogy felrobbantják-e őket vagy nem.
Milyen tapasztalatod van Szerbiával és az itteni emberekkel?
– Szerbiában jók az emberek. Tetszik, ahogyan bánnak velünk és elfogadtak, befogadtak bennünket. Itt a menekülttáborban valóban türelmesek. Sohasem adtak rá okot, hogy elmeneküljek innen. Nem ez volt az egyetlen befogadótábor Szerbiában, ahová elmentem, de amint megérkeztem ide, tudtam, hogy jó helyen vagyok és megérte eljönni. Nagyon jól irányítják a tábort, mindent megadnak nekünk, amire szükségünk van. Tulajdonképpen úgy bánnak velünk, mint családtagokkal. Érkezéskor üdvözöltek bennünket, ami nagyon jól esett. Nagyon sokféle ember van itt Algériából, Marokkóból, Szomáliából. Mindannyian különbözünk, de összefog bennünket a közös cél, valamint mindenki ugyanazon a problémán osztozik.
A befogadótáborban olyan népcsoportokkal is találkoztok, akiket meglehet a saját országotokban ellenségnek tartatok. Mi történik ilyenkor?
– Ez valóban így van. Társaság- és emberkedvelőnek tartom magam, nyitottnak. Ez a hozzáállásom sokat segít ilyen helyzetben. Meg egyébként sem idegen számomra ez a többnemzetiségű közeg. Minden csoportnak megvannak a maga jellemzői. Vannak, akik hevesebben reagálnak már csak egy nézeteltérésnél is, semmi áron sem akarnak alkalmazkodni a közösséghez, vagyis kizárólag a saját szükségleteik és érdekeik kielégítését követelik, míg mások törekszenek meghúzódni és alkalmazkodni a többséghez. Tudod, sokan nem is konfliktusnak fogják fel azt, ha valakivel összekapnak. Talán még csak tudomásul sem veszik, mert semmiség összevetve azzal a véres konfliktussal, amiből elmenekültünk. Emellett pedig a Banja Koviljača-i tábornak szigorú szabályai vannak. A tábor lakói egyszerűen tudják, hogyha bárki is komolyabb problémát okoz, akkor azonnal hívják a rendőrséget és az elkövetőt felelősségre vonják. Ilyenre már volt is példa, de csak nagyon ritkán fordul elő. Leggyakrabban azonban csupán azon vitázunk össze, hogy melyik programot nézzük a televízióban, ki a soros fürdőszoba-takarító, ki mikor megy tusolni, meg ilyen apróságok.
Hogyan segítenek nektek szembesülni a „véres konfliktussal”, ahogy nevezed?
– Van egy nagyon készséges pedagógus és egy pszichológus, akik hetente többször is eljönnek ide. Olyankor bárki jelezheti a pszichológusnak, hogy beszélni szeretne vele, habár általában az emberek nem teszik ezt, hanem neki kell utánuk menni. Amint megérkezik, a pszichológus körbejárja azokat, akik felmérése szerint a legsúlyosabb esetek. Van, aki nem tud aludni, folyton rémálmai vannak, vagy mély depressziós, vagy más. Tudom, mert látom és hallom. A pedagógus pedig műhelymunkákat vezet. Olyankor csoportban dolgozunk, sokszor rajzolunk – kirajzoljuk magunkból azt, amit otthon láttunk, átéltünk és aztán beszélünk minderről. Ma például a szomáliai társaim a fegyvereseket rajzolták le, akik meggyilkolták szüleiket, testvéreiket vagy rájuk lőttek. Ilyenkor néha elsírják magukat a résztvevők. Sokuknak ez az első és egyetlen alkalom, hogy valaki szembesíti őket a történtekkel.
Te hogyan szembesülsz ezzel?
– (hallgatás).
Ha jól értettem, a családod Szomáliában maradt. Lesz-e valaha lehetőséged újra találkozni velük?
– Természetesen. Ezért keresek egy olyan államot, amely lehetővé teszi a családom újraegyesítését. Minden éjjel, amikor aludni megyek, a családomról álmodom. Tartok attól, hogy egyszer csak hív valaki és azt közli, egyikük meghalt.
Melyik lesz ez az állam?
– Szeretnék továbbmenni az Európai Unióba. Belgium vagy Németország a cél.
Mihez kezdesz, ha majd a célba, azaz az Európai Unióba érsz?
– Az első dolog az lesz, hogy befejezem a tanulmányaimat. Egyetemre akarok iratkozni, tanulni akarok, többet tudni a világról. Pszichológiát vagy orvostudományt választanék, amivel segíthetek a népemen. Meg akarom tapasztalni mindazt, amit minden magam korú személy megtapasztal normális körülmények között. Nagyon sok minden hiányzott az életemből. Ki akarom képezni magam. Dolgozni akarok, legyen az bármilyen munka mindaddig, amíg törvényes, egyezik az adott állam és a vallásom törvényeivel. Szerintem nem tisztességes az, hogy törvényellenes dolgokba, bűnözésbe kezd valaki, akinek előzőleg az adott ország menekültstátust és útlevelet adott. Miután munkát szerzek, remélhetőleg segíthetek majd a szüleimnek, hogy ők is megmeneküljenek abból a helyzetből. Imádkozom értük mindennap. Úgy gondolom, nem elég csupán pénzzel segíteni a szüleimet vagy a népet, vissza kell menni és meg kell találni a probléma gyökerét, és akkor ott bele kell kezdeni a problémák megoldásába. Tenni akarok annak érdekében, hogy élhetőbbé váljon az országom. Ha mindez megtörténne, nem kellene a népemnek a hazájából menekülnie.
Milyen üzenetet juttatnál el a világba magadról és a többi migránsról?
– Ezek az emberek olyanok, akik sokat szenvedtek az életben. Mi az összetűzések, a problémák elől menekülünk, mi nem azok vagyunk, akik a problémát okozzák. Jó emberek vagyunk, akik a menekülést választják mások meggyilkolása helyett. Ha az országomban maradtam volna, elraboltak volna és fegyvert nyomtak volna a kezembe. Az egyetlen lehetőségem az lett volna, hogy olyanná váljak, mint ők és gyilkoljak másik embereket. Ezt pedig sohasem akarom tenni! Azért szökök, hogy én is normálisan élhessem le az életemet, mint mások. Tanulni, dolgozni, kosárlabdázni akarok, családot alapítani, gyerekeket nemzeni, és nyugodt életet élni. Azt gondolom azonban, hogy legtöbben ezt nem értik meg. Soha sem volt szándékunkban lerombolni más országokat azzal, hogy ott kérünk menedéket. Csupán azt szeretnénk, ha az emberek elfogadnának bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Mindannyian emberek vagyunk, nem számít, hogy feketék, fehérek, kínaiak vagy indiaiak, mert mindegyikünkben egyforma vér folyik.
*A pályázat első díjas alkotása
