Putyin vasmarokkal irányított birodalma professzionális katonai segítséget nyújt a Donyec-medence orosz felkelőinek, akik Ukrajnától (és az állítólagos ukrán elnyomástól) elszakadni óhajtanak, a régióbeli palagázmezőkből szerzett bevételeket pedig maximálisan kisajátítani óhajtják – teszik mindezt azután, hogy az újdonsült ukrán vezetőség, illetve kormány (amelynek hatalomátvételéhez nyugati segítség biztosította a többé-kevésbé vértelen puccsot) első intézkedései között próbálta törvényekkel visszaszorítani a kisebbségi nyelvhasználatot, gyakorlatilag magasabb lángra szítani az ukrán nacionalizmust, következésképpen az orosz nacionalizmust is. Cafatokká lőtt emberi testek mindkét oldalon, romba dőlt épületek, városok, tönkrement életek, Kárpátalján besorozott magyarok. Ismerős? És mindez tőlünk nem is olyan távol.
Arab tavasz. Érdekes nevet kapott a médiában az arab országokban a 2010-es évek elején kezdődött, egymás után kitört kormány- és elnyomásellenes tüntetések sorozata, amely nevével, nevének jelentésével ellentétben nem új élet sarjadását, virágzását, burjánzását hozta, hanem hullahegyeket, diktátorok helyébe diktátorokat, infernális káoszt, még nagyobb megosztottságot, amely a viszonyok rendezésének reményét a beláthatatlanul távoli jövőbe lökte. Valami nagyon félresikerült. Ott is. A legnagyobb figyelmet a tunéziai felkelések után az egyiptomiak kapták (habár több országot érintettek az események), majd a líbiaiak s a szíriaiak. Tunézia (és a kevesebb figyelmet kapó többi ország) „megúszta” pár száz halottal, Egyiptomban már kicsit keményebb helyzet alakult ki a becsült 4300 áldozattal, Líbiában aztán 25 ezer fölé forgott a számláló, végül Szíriában változtak háborúvá a mindennapok, és nem úgy tűnik, hogy egyhamar véget ér a borzalom: a 150 ezernél bőven több életet követelő polgárháború már a statisztikusok hűvös tekintetét is bepárásítja, főleg ha egy pillanatra belegondolnak, hogy ebből hány lehet az ártatlan gyermek, anya, apa, nagymama, nagypapa, akik a légynek sem ártottak – csak éppen rosszkor voltak rossz helyen. Ismerős? És mindez tőlünk nem is olyan távol.
Maradva a Közel-Keleten: az Egyesült Államok és szövetségesei által (az ország olajáért) megbuktatott iraki rezsimet követő időkben a mohamedán vallás szunnita ága követőinek gazdasági és társadalmi diszkriminálása olyan helyzetet teremtett, amely a szélsőséges dzsihádisták további megerősödését eredményezte a térségben, s a szíriai polgárháborúban komoly szerepet vállaló, harcokban edződött felkelő csoport, a kezdetek óta több, különböző nevet használó, mostanra többnyire egységesen Iszlám Államként emlegetett entitás Szíria és Irak területének jelentős hányadára terjesztette ki a fennhatóságát. A világ összes muszlimja feletti uralmat követelő, magát kalifátusnak kikiáltó, barbárságban a középkori, sőt, inkább az ókori viszonyokat megidéző, sok esetben azokat messze túlszárnyaló, az iszlám vallás valódi üzenetével látványosan szembemenő, tanait a saját szája íze szerint értelmező, kiforgató, tettei igazolására használó, a koporsószegnél is keményebb iszlám törvénykezést, a sáriát alkalmazó (és a végletek brutalitásába fordító) kvázi állam valódi földi poklot teremtett a régióban, ahol mostanra az emberi élet egy doboz gyufát nem ér. A 21. század „modern”(?) terroristái a rémtetteikről készített videofelvételeiket az internet segítségével „varázsolják” a világ legeldugottabb sarkában élők képernyőjére is, a mi nappalinkba is, amitől a kanál megáll a kezünkben, ha épp eszünk. A kamera előtt lefejezett emberi torzókat, a gázolajjal töltött hordókba megkötözve ültetett, felgyújtott és folyékonnyá olvadt holttesteket premier plánban nézve sokan arra jutunk (ha ugyan nem bicsaklik meg a gondolkodásunk, és nem blokkol le az agyunk már az első tizedmásodpercben), hogy egyszerűen nincs hova tovább. Nincs hova radikalizálódni. Ennél lejjebb ez az embernek csúfolt állatfaj nem süllyedhet. Ettől már a pokolban is összerezzennek, mert ekkora gonoszság még ott is megdöbbenést kelt. Sőt, ezt talán már ott is elítélnék. Ezek olyan mélységek, amelyekbe nemcsak beleszédül, aki belenéz, hanem már azt is elfelejtjük megkérdezni, hogy: Miért? Kiért? Kinek a nevében? „Kinek használ?” – ahogy a római jog teszi fel a kérdést. Arabok ölnek arabokat. Testvér a testvért. Káin Ábelt. Kegyetlenül, tobzódva a gyilkolásban. Ismerős? És mindez tőlünk nem is olyan távol.
Ezek után számba venni, hogy nálunk mi a helyzet... Mi lenne? Bambiland – ahogy egyik szerb barátom nevezi kicsiny, országnak csúfolt szemétdombunkat. Katasztrofális gazdasági állapotok uralkodnak, sorra zárnak be a vállalkozások, cégek, a puszta fennmaradást sem biztosító bérekért küzdenek a dolgozók (akiknek még van munkahelyük), a régióból pedig tömött buszokon menekülnek fiatalok, középkorúak, komplett családok a fenyegető nyomor elől. Megbízható adatok hiányában is pontosan tudjuk, hogy a lakosság nagy része nélkülözik, egy részük az éhhalál szélére sodródott. És hogy csak egy friss hírt emeljek ki: a sztrájkoló tanárok követelésére fizetéscsökkentéssel válaszol a dölyfös, szemellenzős hatalom, amely az értelem utolsó szikráját is megpróbálja kiölni a szerbiai népből. Az ő fejükben nincs fény, hát máséban sem legyen. A jövő generációit felnevelő társadalmi réteg elégedetlenségére retorzióval válaszolni nem más, mint merénylet a jövő ellen. És messze nem az egyetlen merénylet. Tanulatlan emberek hoznak döntéseket arról, hogy hogyan történjen a tanítás. Nonszensz. Szerbiában az abszurditások ugyanolyan mélységeket értek el, mint a Közel-Keleten a brutalitás. Emberi ésszel fel nem fogható szintekről beszélünk. Mindeközben szinte ellepték az országunkat a Nyugat-Európába igyekvő menekültek, s bár a rendőrség csak pár ezer embert említ, akik illegálisan tartózkodnak az országunkban, teljesen nyilvánvaló, hogy a számuk ennél sokkal nagyobb. Mint vihar előtt a hangyák: szó szerint rajzanak a keleti emberek nyugatra. Tranzitország lettünk hát ebből a szempontból is: rajtunk tényleg minden keresztülmegy, és mindenből csak a szemét marad itt.
Az ellentmondások évszázada ez. Az űrbe lassan úgy járunk fel, mint a sarki közértbe kenyérért, miközben vallási fanatikusok több ezer éves szobrokat, felbecsülhetetlen értékű, az egész emberiség kulturális örökségét képező műtárgyak ezreit verik szét kalapácsokkal, roppantják szét falfúró szerszámokkal. Az emberi butaság soha ilyen méreteket nem öltött talán a történelem folyamán, miközben az internet elterjedésével gyakorlatilag bármilyen információ, tudás, adat karnyújtásnyi közelségbe került még a legeldugottabb kis falu lakója számára is. A fél világ menekül, nagy része pont rajtunk, a mi vidékünkön keresztül. Ezzel szemben vannak keményfejű emberek, akik még ilyen körülmények között is maradni akarnak. Magyar emberek is. Még a fiatalok között is. A tanult fiatalok között is. Sőt, van, aki Nyugatról, vagy épp Magyarországról tért haza, mert itt akar élni, boldogulni. Nincs már kedvük, kedvünk menekülni. Hogy normálisak vagyunk-e? A költői kérdés azért költői, mert a válasz nyilvánvaló. Úgy érzem, jól leír bennünket egy szó: edzett. Méghozzá nem is akármilyen tűzben. Ki akarunk tartani. Ellentmondásba akarunk kerülni a bennünket körülvevő, összeomló valósággal. És ennek az egyetlen lehetséges eszköze a szellemi győzelem. A fejben aratott győzelem a sötétség felett. Az olvasás. A belső világunk építése, ha már a külső világ romokban hever. Ha menekülni kell, mi a kultúránkba menekülünk.
Hiszen a műveltség jó sorban ékesség, rossz sorban menedék.
*A harmadik díjas pályamű
