Paul Klee festményét keresem. Évekig volt tapéta a monitoromon. Nem tudom, miből gondolom, hogy köze van a karácsonyhoz, az én régenvolt karácsonyaimhoz. Amikor megtalálom, rá is kell jönnöm, vonatkozása a témához csupán közvetett. Teljes címe: „Harci jelenet a Szindbád című komikus-fantasztikus operából”. Élet-halál küzdelmet jelenít meg, tónusa mégis derűs. A valamiféle sajkában egyensúlyozó Szindbád harcát ábrázolja három vízi szörnnyel a nyílt, viharos tengeren, és a címbe foglalt színpadi mű díszlettervének készült. Nem tudom, játszotta-e Paul Brann marionettszínháza, ez a múlt század eleji müncheni művészszínház, amely a felnőttben kívánta megszólítani a tiszta gyermeket, s Kleen kívül még Kandinszkijt is foglalkoztatta. Amelyben ismerték a mára meséskönyvekbe költözött papírszínház meghitt közvetlenségét, kétdimenziós figuráit, testközeliségét is. A papírszínház doboza a maga idejében nyilván igazi trójai falova lehetett a nagyszínháznak, a kőszínháznak, becsempészhette a szerep és az identitás örök drámáját, a mindenkori mesevarázst az otthonokba, a portálkivágatú papírkockákhoz hasonlatos, de azoknál valamelyest nagyobb szalonokba, gyermekszobákba.
Alacsony plafonú házakban, amilyen az én gyermekkori otthonom is volt, ilyen fajta miniatűr magánszínház nem került, a kis dobozt a betlehemi istálló idézte fel, körülötte (majdnem papír, de mindenképp természetes alapanyagú) kisdeddel, szent családdal, pásztorokkal, és amelyek a legtovább kitartottak, vattába öltöztetett agyagbárányokkal a kicsírázott búzacsomók organikus díszletei között, a dimenzióiban kozmikus magasságot is jelző, égitesteket tartó fa alatt. Közvetlen szomszédságukban egy-egy Jézuska hozta naranccsal. A narancs akkor még ritkán látott gyümölcs. Egyenként göngyölték papírba, rajta a Betlehemtől száz kilométernyi útra lévő Jaffa, a kikötő gyűrött nevével, ahol a rakomány kihajózhatott, meglehet, olykor a háborgó, viharos eget nyaldosó tengerre.
A sajkás Szindbád is ilyen háborgó, viharos eget nyaldosó tengeren halad, miközben elé kerül a három mesebeli kígyó- meg halszerű szörny. És a Klee-kép karácsony-asszociációjához ez a viharos ég talán a kulcsom. S a szélfútta zár hozzá egy távoli, gyermekkori éjféli mise emléke. Úgy rémlik, fekete volt az a karácsony is, de azon a szentestén viharszerű szél tombolt, és csontig hatolt a hideg. Nyilván az áramszolgáltatás is megszakadt, és akár egy hajógyomorban, halovány, meg-megrebbenő gyertyafénynél folyt a liturgia, és sűrű homályban ültek a hívek, miközben akárha csupa száraz gerendából állna, recsegett-ropogott az egész, viharos szél tépte épület. Olyan kitetten, mint az emberi sors, sorsok piciny papírszínházai. Ezt az élményt egy régi dalszövegem őrzi, karácsonyi koncerteket játszottuk barátaimmal („Templomunk fölött suhognak szárnyak. / Mit árnyék sűrű zsákba varr: / vad ég alatt maga megannyi árva, / lehorgonyzott hajóban vihar”). Vernének köszönhetően, aki regényeit komoly didaktikus apparátussal látta el, kölyökként igazi szakértője lettem a hajózásnak, főleg a vitorláshajók nyűgöztek le. A ministrálás üresjáratai alatt így például az foglalkoztatott, mi a rokon e vízjáró közlekedési eszköz és a templomhajó között. Ez utóbbi hogyan is úszik, navigál? („A tél világa vesz színes homályba, / mintha álom volna csak zúzmara, ón. / A vitrázs megremeg, szél fú a zárba, / s a jégen úszni kezd templomhajónk.”) A piciny librettóban, akár egy videoklip képsorában, a lomhán mozgásba lendülő épület aztán el is emelkedik a talajtól („A felszállóteret árnyéka szántja. / A kerítés felett, ha húz, / mint galambdúc magas, s gyomrába zárva / Jónás-lélek száz a túsz”). Az utolsó jelenetben pedig a hajó-templomhajó léghajóvá, zeppelinné változik, és felszáll a magasba, ahol is az ünnep-éji égbolt, akár egy kicsiny fürjtojást kapja szájba.
A karácsony jó alkalom volna arra, hogy komikus-fantasztikus operáink, kis papírszínházaink, illetve a fa alatti szcénák előkerüljenek és megelevenedjenek. Főleg, hogy a színes papírdobozokat másfajta dobozok váltották fel, portálkivágatuk inkább felgyorsítva, semmint megállítva az időt villódzik, és önjáróan ontja a nem Klee és Kandinszkij megálmodta képeket. Vajon mit tartana erről a bécsi művészbábszínház képviselője, a Figurenspiegel alapítója Richard Teschner, ha már jó száz éve is úgy fogalmaz a klasszikus színház vonatkozásában egy Paul Brannak címzett levelében: fals pátosz, naturalizmus és nyál keveréke.
Agyagbárányaink hallgatnak.
