A karácsonyra manapság elég vegyes érzelmekkel gondolok. Figyelem ilyenkor a várost, az embereket, a fényeket, és azon tűnődöm, hogy az én gyerekoromban volt-e minden más, vagy csupán gyerekként átélve tűnt az ünnep annyira másnak. Akkoriban még áthatóbbnak tűnt a fenyőfa illata, és a hó is mintha nagyobb lett volna, mint mostanság. Persze könnyen lehet, hogy csak a nosztalgikus élmények járatják velem a bolondját, de néha arra is gondolok, hogy a karácsonyt igazából csak gyerekként lehet igazán élvezni. Akkor, amikor még hiszünk a Jézuskában, a csodákban és az egész ünnep varázsában. Szorgalmasan írjuk a levelet a Télapónak, járunk a templomba, daloljuk az énekeket, szopogatjuk a mindenhonnan lógó jégcsapokat, és nem gondolunk arra, hogy nem kellene annyi szerencsétlen fenyőt kivágni, vagy hogy lehet, a globális felmelegedés miatt nem lesz idén fehér a karácsony.
Ami húsz évvel ezelőtt még mágikusnak, mesésnek tűnt, annak a java mára már eltűnt belőlem. Annak idején még órákon át tudtam játszani a fenyőfa alatt, abban a bizonyos illatban, az ágain játékfigurákkal ugrándoztam, és persze idő előtt kilopkodtam a szaloncukrot a csomagolásából, majd úgy igazgattam, hogy édesanyám ne jöjjön rá a turpisságra. Ma már a szaloncukor se esik úgy, mint régen, a piac előtt elhaladva pedig csak nézem a sorokba állított kisebb-nagyobb fenyőket, és azon töprengek, hogy ez a furcsa szokás mennyire nem környezetbarát, és hogy ezen változtatni kellene. Vagy akkor legalább venne mindenki töves fenyőt, aztán pedig ültetnék el az udvar végében. Újabban már zavar ez a nagy karácsonyi pazarlás, bosszant az a rengeteg eldobott csomagolópapír, és bizony dühít az a sok műanyag miszmasz, dekoráció, ajándékféleség, kacat és kedvességnek álcázott bugyuta feleslegesség. Irritál, hogy a szeretet eszméjéből mára reklámszlogen lett, az egymásra gondolást pedig percdíjakban és ünnepi megabájtokban fejezzük ki. Komolyan bánt, hogy a karácsonyt már mindenki plázákban, áruházakban és online webshopon tölti, ahogy az is zavar, hogy közös programok helyett pedig mindenki az akciókat lesi.
Talán gyerekként még nem így láttam az ünnepet, vagy nem is volt ilyen. Nem tudom, bár ha kellene, akkor az elsőre tippelnék. Akkoriban még minden rokonom beérte egy zsírkrétarajzzal, egy szavalattal vagy egy csillagszóróval, és nem bánnám, ha a felnőttek is átvennék ezt a szokást. Viszont utána meg eszembe jut, hogy épp a gyerekek miatt van ez a nagy hajcihő, a sok műszaki cikk, a tömött kínai boltok, a hosszabbított nyitva tartás, a kilométeres sorok a kasszánál. De ha nekik meg is hagyjuk egy ideig ezt a varázst, és elhitetjük velük, hogy a Jézuska tudja, hogy hol lehet venni a legmenőbb táblagépet, legalább mi felnőttek gondolkodhatnánk éretten, és változtathatnánk a szokásainkon.
Szóval meglehet, hogy húsz év alatt semmi sem változott, a Reszkessetek, betörők! is maradt ugyanaz és a karácsony is. Mert a lényege, még mindig változatlan, még ha ezt nem is vesszük észre a sok csillogó fényszóró miatt. A karácsony titkos receptje még mindig megtalálható egy egyszerű mézeskalácsban, egy Weöres Sándor versben, és ott van minden házban, szegényben és gazdagban egyaránt. A karácsony a család ünnepe, az összetartozásé, az egymásra figyelésé. Én pedig azt kívánom idén karácsonyra, hogy legalább egy órácskára menjen el az áram, gyújtsunk gyertyát, csillagszórót, a szívünkben örömöt, és beszélgessünk sokat. És ha lehet ne nőjünk fel soha, mert a felnőttek már hajlamosak nem hinni a csodákban.
