Minden zsák megtalálja a maga foltját. Vagy mégsem? Napjainkban nehezebben talál egymásra a zsák és a folt, azaz a fiú és a lány? Nemcsak a családalapítás tolódik ki, hanem a párválasztás is? Nehezebbé vált a párválasztás? Az önmegvalósítás hajszájában képtelenek vagyunk párt engedni életünkbe? A hercegre várva esetleg hajlamosak vagyunk elszalasztani az „igazit”? Vagy túlságosan a fehér lóra összpontosítunk, és észre sem vesszük a herceget? A Szex és a New York sorozat valóban minden kapcsolódó kérdésre választ ad, vagy inkább csak eltávolít a kérdések megválaszolásától? Jó-e az nekünk, hogy könyvekből, folyóiratokból tanulhatjuk, hogyan is kell szeretni, kapcsolatot építeni?
Férfi és nő is azt vallja: nehéz párt találni. Ha külön-külön kérdezzük őket, a férfi a nőt okolja ezért, a nő pedig a férfit. Az erősebb nem szerint a nők eldurvultak, az emancipáció éppen azt ölte ki belőlük, amiért nőként szerethetőek voltak, a szebbik nem képviselői pedig gyakran azzal érvelnek: a férfiak tutyimutyivá váltak, már udvarolni sem mernek.
Ehhez az íráshoz személyesen érintett, húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó szingli férfiakkal és nőkkel szerettem volna beszélgetni. Olyan emberek véleményére voltam kíváncsi, akik párkapcsolatra vágynak, de az valamiért nem jön össze nekik. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz beszélgetőtársakat találnom, hiszen saját ismeretségi körömben is több érintett személy van. Ők azonban határozottan elutasították felkérésemet. Vonzó, szőke, zöld szemű, jó munkahellyel rendelkező szingli barátnőm ajánlotta, hogy ha ebben a témában kívánok válaszokat kapni, akkor nézzem meg a Szex és New York sorozatot, egy jóképű egyedülálló fiatalember pedig közölte: véleményének elmondásával nem tenné magát népszerűvé.
Húszas évei végén járó, diplomás, filigrán francia nőre emlékeztető ismerősöm pedig megjegyezte: „Az, hogy egy nő mennyire sikeresen ismerkedik, illetve talál magának párt, egyáltalán nem a küllemen vagy a sokat emlegetett kisugárzáson, hanem a szerencsén múlik. Annak sincsen ehhez semmi köze, hogy a szingli nő milyen gyakran jár társaságba és keresi a lehetőséget.”
Kicsit idősebb, nőismerő és -értő kedves férfiismerősöm nem ért ezzel egyet, szerinte a férfiak döntő többsége egy nőt mindenekelőtt a külleme alapján, érzéki-vizuális alapon értékel. Ebben is különböznek egymástól a férfiak: van akinek a szőke tetszik, van akinek a fekete, másoknak a nagy keblűek vonzóak és így tovább. Van egy kisebbségi csoport is a férfiak között, számukra a nőnél az intellektus a vonzó, mondta ismerősöm, aki szerint azok a nők, akik egyetlen férfit találnak az életben, és ahhoz azonnal hozzá is mennek, ezt valamilyen trauma következtében teszik.
– A „válogatós” nők valamiféle biztonságérzet birtokában válogathatnak. Lehetnek egyszerűen magabiztosak, talán meg vannak győződve arról, hogy életüket – érzelmi, szociális, szexuális, egzisztenciális folyamataikat – saját maguk tarthatják ellenőrzés alatt és függetlenségüket tartják a legnagyobb őrizendő értéknek – fejtette ki ismerősöm.
EGYFORMA HELYZETBEN FÉRFI ÉS NŐ
A huszonhat éves Bosnyák Natáliának, aki egyébként a Vajdasági Ifjúsági Fórum (VIFÓ) alelnöke, és hamarosan az Újvidéki Egyetem Szociológia Tanszékén fog diplomázni, másfél éve van párkapcsolata. Szerinte nem egyszerű megválaszolni a kérdést, hogy a fiatalok egy jelentős része miért talál csak nehezen párt.
Bosnyák Natália (Fotók: Diósi Árpád)
– Azt nem tudom, hogy könnyebb vagy nehezebb párt választani, mint mondjuk harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Az, hogy találunk-e magunknak párt, vagy sem, napjainkban szerintem már nem azon múlik, hogy tetszik-e valaki, vagy sem. Inkább arról van szó, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a fiatalok még sokkal inkább eleget tettek az elvárásoknak, sokkal könnyebben választottak párt, hiszen tudták: az a megfelelő út, legkésőbb húszas éveik elejére meg kell állapodniuk. Ezt várta el tőlük a társadalom, a család, a rokonság, a baráti kör. A XXI. század szabadsága elrugaszkodik ezektől a normáktól, az egyén előtérbe helyezése ahhoz vezet, hogy egyre igényesebbek vagyunk, mind nehezebben választunk magunknak párt. Azok a fiatalok, akiknek 25-26 év fölött még nincsen társuk, az idő múlásával egyre nehezebben találnak párt. Ez annak is betudható, hogy a sok időt egyedül töltő ember megszokja saját életmenetét, mind nehezebben alkalmazkodik egy másik emberhez. Ez ugyanúgy érvényes férfiakra és nőkre is. Nem vagyok benne biztos, hogy az egyik fél nehezebben „adná magát”, mindkét fél megteszi a magáét annak érdekében, hogy nehéz legyen a párválasztás. Többször is hallottam már fiataloktól, hogy de jó is lenne párt találni, de nem is tudják, olyan nehéz lenne valakihez alkalmazkodni. Csökkent a kompromisszumra való hajlamunk. Itt vagyunk egyénként, szeretnénk megvalósítani céljainkat, karriert építeni, jó helyet betölteni a munkaerőpiacon. Aztán hirtelen arra eszmélünk, hogy már harminc-egynéhány évesek vagyunk, és de jó is lenne családot alapítani, de hát kivel is, meg mikor és hogyan is lesz erre időnk. Személyes tapasztalatból nem beszélhetek, hiszen jó kapcsolatban élek, de érzem, hogy a dolog nagyon bonyolult. Azt is érzem, hogy nehéz lesz, amikor én szeretnék családot alapítani, hiszen nem lesz egyszerű bizonyos dolgokról lemondanom. Egyébként hiszem, hogy a nők egy része a hagyományos modell szerint továbbra is a családot helyezi előtérbe, és szívesen mond le munkájáról. Elképzelhető, hogy ezek a nők könnyebben találnak maguknak párt, de nem szabad általánosítani. Ugyanakkor az is jó kérdés, hogy ez a férfiak számára vonzó-e? Ismerek olyan férfiakat, akik szerint jó, ha a nő szeret otthon lenni, ugyanakkor hamarább választanának maguknak olyan barátnőt, akinek fontos a karrierje. Szívesen néznek fel egy talpraesett nőre, aki jól végzi a munkáját és építi karrierjét, viszont nem biztos, hogy minden férfi ilyen nőre vágyik, ha a nősülésről van szó, feleségnek inkább a klasszikus modellnek megfelelő nőt választják – hallottam Natáliától.
A legtévesebb a „majd jön valaki” sóhajtás, véli beszélgetőtársam, aki szerint ha semmit sem tesszük a számunkra vonzó személy figyelmének felkeltése érdekében, akkor az idők végezetéig is várhatunk. Semmi sem hullik az ölünkbe – hangsúlyozta Natália. „Minden párkeresőnek érdemes felülvizsgálnia magát, hogy nem helyezi-e túlságosan magasra a lécet. Ha azt látja, hogy igen, akkor elgondolkodhatna: nem kellene-e kompromisszumokat kötnie, hiszen senki sem tökéletes, ő maga sem.” – mondta.
A FÉRFIAKNAK NEHEZEBB
Török Adrienn huszonöt éves, közgazdász, egy szabadkai projektumíró vállalat munkatársa. Nyolc és fél éve él boldog kapcsolatban, párja az elmúlt nyáron kérte meg a kezét. Tehát személyesen ő sem érintett a témában, viszont mint megjegyezte, nő és férfi kapcsolata, a felmerülő nehézségek, a téma lelki vonulata mindig is érdekelte, sokat olvasott, gondolkodott a témáról.
Adrienn szerint napjainkban a férfiak nehezebb helyzetben vannak. A nők mára annyira önállósodtak, hogy taszítják maguktól a férfiakat, akik elbátortalanodtak, nehezebben próbálkoznak az ismerkedéssel. Egy mai nőnek általában van munkája, elképzelései, esetleg egy kis lakása, saját élete, egyedül is elérhet bármit, és nem látja szükségét az együttélésnek, sokkal nehezebben köt kompromisszumokat, és enged be valakit az életébe – fogalmazott Adrienn.
Török Adrienn
– Sokan 25-26 éves korukig tanulnak, és ez már eleve kitolja a párválasztás idejét. Ha alkalmi kapcsolatot is létesítenek, nincsen szükségük egy olyan párra, akivel közösen oldanák meg a problémákat. Minél fiatalabban kerül össze valaki társával, annál nagyobb a toleranciaszintje a másikkal szemben. Ahogyan múlik az idő, annál kevesebb hibát vagyunk hajlandóak elfogadni egy olyan embernél, akit éppen most ismerünk meg. Mindenféleképpen különbséget kell tenni a felsőfokú végzettségű és a mondjuk középiskolai diplomával rendelkező nők között. Utóbbiak, főleg ha faluról származnak, azt látják, hogy huszonpár évesen férjhez kell menni, gyereket kell szülni. Ahogyan már mondtam, férfiak és nők sincsenek egyforma helyzetben. Vegyünk egy harmincéves egyetemi végzetességű szingli férfit és nőt. A férfi vagy nem talált megfelelő társat, aki szerinte „jó anyja” lehetne jövendőbeli gyermekeinek, vagy pedig ilyen korban is túl fiatalnak érzi még magát egy komoly kapcsolathoz. A férfiak egyre tovább maradnak gyerekek. A nő pedig, ahogyan már mondtam, nagyon jól megvan egyedül is. Az is veszélyes mindebben, hogy ha harmincadik életévünk után hirtelen megérezzük a kapuzárási pánikot, akkor túlságosan hirtelen és meggondolatlanul beleugorhatunk az első kapcsolatba, amire lehetőség nyílik. Érdekes az is, ahogyan a régi modell és az új, a XXI. század modellje között ingázunk. Magunkban hordozzuk az ősi ösztönt, amely a hagyományos modell, a minél hamarábbi párválasztás és családalapítás felé hajt bennünket, a mai társadalom azonban igyekszik belénk sulykolni, hogy milyen kívánatos is a dolgozó, mindig ápolt, laza, elkötelezettségek nélkül élő, önálló nő – magyarázta Adrienn.
Kérdésemre, hogy fiatal, diplomás nőként mennyire tartja jónak a XXI. század nőmodelljét, illetve megköszönné-e a nagymamája vagy a dédnagyanyja korosztályú nőknek, hogy kiharcolták számunkra az emancipációt, Adrienn nevetve jegyezte meg: nem biztos benne.
Natáliához hasonlóan Adrienn is úgy véli, hogy feleségnek és anyának a férfi továbbra is a klasszikus modellnek megfelelő nőt fogja választani, a másik modell szerint élő nő pedig inkább szórakozásra, esetleg szeretőként vonzó számára.
Adrienn nagyon fiatalon ismerte meg jövendőbelijét, és kérdésemre, hogy fiatalként párjával hogyan sikerült túlélniük a XXI. század kapcsolatbuktatóit, kifejtette: „ A nyolc és fél év alatt folyamatosan változtunk, alakultunk, egymáshoz csiszolódtunk és formálódtunk. Együtt nőttünk fel.”
