Olyan szép, magától értetődő, természetes büszkeséggel mondja: ezt bizony le kellene írni – hogy valóban le kell írni.
– Oromhegyesi születésű vagyok, juhász volt az apám: Balázs István. Tízen voltunk testvérek, hat lány, négy fiú. De csak én örököltem egyedül a túrócsinálást, a piacozást, a többi egy se járt piacra. A túró készítése a véremben van. Megesik, hogy nem vagyok vele teljesen elégedett, de – ahogy a vevők mondták – rajtam a túró nem fog ki!
A kispiaci Vörös Annát sokan ismerik a magyarkanizsai piacon. Aki felfedezte a csarnokban, és megkóstolta a portékáját, az visszajár, visszajárt hozzá. Azért a múlt idő, mert úgy tűnik, hogy több évtizednyi piacozás után már hiába keresik, keressük Vörös Annát és társait, a túrósasszonyokat a piacokon.
Pedig nem évtizedekben, hanem évszázadokban mérhető az ő jelenlétük, bizonyság erre a magyar népköltészet dús lombú fája, annak is legszebb ága. Gyermekdalok őrzik őket, tájegységenként több változatban is. „Recse recse, pogácsa,/ Túrósasszony csinálta,/ Szél fújja pántlikámat,/ Kapd meg kislány a szoknyámat,/ Gugg!” – mondja a guggoló. „Süti, süti pogácsa,/ Túrósasszony csinálta,/ Papának, mamának,/ Egyet meg a babának” – biztatja evésre az apróságot a mondóka.
Hogyan is képzelhető el, hogy ne lennének ott a piacokon a gyenge, érett, morzsolt, oltott, dézsás, szárított, füstölt és egyéb pompás, házi készítésű túrók, meg az ízes vajalja?! Márpedig sajnos megtörténhet.
– Negyven éve vagyok a piacon, akkor is voltak törvények, de be lehetett őket tartani – mondta szomorúan Anna asszony, miután elmesélte, hogy az új törvényes előírások miatt már nem árusíthatják saját kis portékájukat a piacon, csak ha eleget tesznek a szigorú előírásoknak.
– Új tejházat kéne építeni, meghatározott nagyságút, magasságút, kilapozva, külön vécével, még aprójószág se lehet a közelében – sorolta József, a családfő, aki rögtön hozzá is tette: inkább eladja a teheneket, de ekkora, mintegy 6-7 ezer eurós beruházásra ők képtelenek.
Tizennyolc évig fizették a földműves-nyugdíjat, hogy majd öregségükre milyen jó lesz – hát föl is vergődött az összeg havi 3-4 ezer dinárról 10 ezerre.
– Most meg el akarnak tiltani bennünket ettől a kis nyugdíj-kiegészítéstől! Azt mondták, a csarnokban a két, húst áruló nagytermelőn kívül senki se maradhat. Mi egy évre kiváltottuk az asztalt, március 25-én jár le a bérlet. Fizetjük a helypénzt is. Tudjuk, hogy nem a piac üzemeltetője a hibás, neki is be kell tartania az előírásokat, vagy megbüntetik. Mi bejegyzett termelők vagyunk, minden papírunk megvan, a teheneket is rendszeresen vizsgálják. Valamikor úgy volt, hogy kijött az ellenőr, mintát vett a tejtermékből, és legközelebb hozta az eredményt, megmondta, kié jó, kié nem. De mindenki arra törekedett, hogy jó legyen, mert el akarta adni. Most meg hetvenéves korunkra azért büntetnek bennünket, mert még dolgozni akarunk – panaszolták felváltva.
Megnéztük a konyhát: itt készülnek a finom túrók, nincs annak a higiéniájával semmi baj. Megnéztük az istállót is: a tej, a tehenek ellenőrzöttek, egészségesek.
– Nem értem én ezt – hajolt közelebb Anna –, minket akarnak büntetni, amiért dolgozunk, más meg az el nem végzett munkáért pénzt hajt be. Kispiacon is nagy gond a szemét-probléma, végrehajtó megy oda is, ahonnan egy zacskó szemetet se vittek el, minket meg elzavarnak a piacról. Hát milyen törvények ezek? Papírjaink vannak arról, hogy a gazdaságunk be van jegyezve, hogy a teheneket és a tejet ellenőrzik. Ha megbüntetnek, majd leülöm, bár úgy gondolom, bűnöm nincs.
Mind hozzá hasonló korú asszonyok piacoznak túróval, tejföllel, vajaljával. Egy-két tehénkének a tejét próbálják a saját munkájukkal értékesebbé tenni. Szép uniós megfogalmazással: hozzáadott értéket termelnek. Már nem üldözik a kistermelőt címmel jelent meg az a cikk, amely szerint 32 pontban foglalta össze a Magyar Vidékfejlesztési Minisztérium, milyen lehetőségeket kaptak a gazdálkodók a kistermelésre vonatkozó jogszabályok módosításával. A vonatkozó rendeletekhez részletes értelmezési és gyakorlati magyarázatokat ad, meghatározza például, hogy ki a kistermelő, és mit jelent a kis mennyiség. „A kistermelő olyan természetes személy, aki az általa kis mennyiségben termelt, betakarított, összegyűjtött és előállított élelmiszereket közvetlenül a végső fogyasztóknak és a kiskereskedelmi, vendéglátó, valamint közétkeztetési intézményeknek értékesíti.” A kistermelő állati eredetű alap- és feldolgozott terméket (tej, sajt, kolbász stb.) csak akkor hozhat forgalomba, ha azt az állatállományt, amelyből e termékek származnak a hatósági állatorvos átvizsgálta, és a hatósági állatorvosi bizonyítványt kiállította. A rendeletek meghatározzák, hogy milyen általános higiéniai előírásokat kell betartania a kistermelőnek, valamint a különböző élelmiszerekre vonatkozó kis mennyiségek felső határait is: a kistermelő naponta maximum 200 liter tejet,naponta maximum 40 kg tejterméket állíthat elő és értékesíthet.
A mi túrós asszonyaink aligha állítanak elő naponta 40 kilónyi tejterméket. Egészen kicsi kistermelők ők, akik nagyon örülnének, ha hagynák őket dolgozni. Ahogyan a kispiaci Vörös házaspár mondja: törvények régen is voltak, de élni és dolgozni hagyták az embert.
