Stanislaw Lem egyik filozofikusabb hangvételű regényében valahogy úgy fogalmaz, hogy (az elképzelt jövőben…) az emberiség tudásanyaga, információmennyisége olyannyira megszaporodott, hogy már senki sem képes józan elmével át- és befogni azt. A hangyabolyként nyüzsgő emberek egyre inkább szakosodnak, egyre szűkebben behatárolt területek ismereteiben merülnek el, ugyanakkor az élet többi részéről rendkívül felszínes tudásuk van. Lem úgy véli, a valódi tudáshoz az értéktelen információk kiselejtezése útján juthatunk… A regény egyébként a világ éltudósairól szól (többek között), akik egy – az űrből érkező, ismeretlen módon kódolt, de szemlátomást értelmes – jelzés tartalmát próbálják megismerni, sikertelenül…
Van az a mondás: nem látja a fától az erdőt. Megfordítom: nem látja az erdőtől a fát. Azt hiszem, a lengyel író közel járt a valósághoz, amikor (a regény 1968-ban született…) következtetést vont le, milyen lesz a jövő, bár arra talán nem számított, mennyire korlátlanul özönlik majd ránk a töméntelen információ. Szinte mindenkire jellemző a kapkodás, s hogyan függ ez össze Lem soraival? Lehet, hogy az erdő puszta káprázat, és közelebbről is meg kéne figyelni azt az egyetlen, talán égig érő fát...
